Cigányok adventje Velencén

2014. 12. 30. 17:53

A Kolozsvári úton található a nagyvárad-velencei roma baptista gyülekezet temploma és multifunkcionális egyházi központja. Szilágyi Aladár a fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter kíséretében látogatta meg advent első vasárnapján az életerős közösséget.

 

Tíz évvel ezelőtt elkezdett etnoszportyáim első színhelye a várad-velencei cigányság élettere volt. Többek között elidőztem a lebuldózerezett, nyomorúságos Cinka Panna fertályból a Voltaire utca negyedosztályú tömbházaiba telepített lakók körében. Mostani riportutamra készülődve, akarva-akaratlan felidéztem az akkor tapasztaltakat: „Az egymás után sorjázó blokképületek külső falait mintha bőséges szennylével öntötte volna le egy óriás, sok helyütt az ablakok is kitörve, pokróccal, lepedővel pótolták a hiányzó ablakszemeket stb. stb.” Elhatároztam: most nem mártózom meg újra a mélyszegénység vigasztalan világában, hanem azt a közülük kiemelkedett közösséget keresem fel, amelyik a Hit által vezérelve elindult a Fény felé. Egyik, akkori riportalanyom üdítően tiszta lakásában figyeltem fel arra, hogy a falakat Jézus életéből ihletődött szőnyegek díszítik, előkerült néhány csoportos fénykép is, melyeken cigány asszonyok és férfiak hófehér ruhában részesülnek a felnőtt keresztség, a bemerítés szentségében. „Sokan járunk a gyülekezetbe – magyarázta Kornél –, többen megtértünk, együtt imádkozunk, énekelünk, dicsérjük az Urat. A feleségemmel eljárunk cigánymisszióba, hirdetjük Isten igéjét, az evangéliumot, és imádkozunk az egész világért.”
Nos, ezt a baptista közösséget kerestem fel most advent első vasárnapján.

 

A részvétel öröme

 

Mire – némi késedelemmel – megérkezünk, már egy ének utolsó zengezetei áradnak felénk. Hirtelen csend lesz, egy férfi fohászát hallani. „Kajcza testvér már várja magukat – suttogja a bejáratnál üldögélő fiatalember –, kérem, várják meg az ima végét.” Odabent a félig megtelt teremben éppen imaóra van, a mindenkori vasárnapi alkalmak első aktusa. Restellkedésünk csillapodóban, hiszen utánunk is egyre-másra szállingóznak befelé a hívek. Két szolgálattevő „előimádkozó” áhitatát követően, előbb a férfiak, majd a nők csatlakoznak hozzájuk, egy-egy rövid fohász erejéig. Ki fennhangon, ki halkan fordul az Éghez, ki a Megváltó eljövetelére várva az adventtel kapcsolatos érzéseit, gondolatait foglalja rögtönzött üzenetbe, ki pedig a saját, a hozzátartozói bűneit, bajait, nyomorúságát viszi az Úr és a gyülekezet elé. „Milyen jó, hogy a Te eljöveteled közel van. Bocsásd meg, hogy én nem tudom elszenvedni a hozzámtartozókat – halljuk a keresetlen szavakat. – Adj nekem erőt, kitartást, türelmet, hogy bármikor, bárhol vagyok, imádkozzam a gyülekezet minden egyes tagjáért, adj Uram szeretetet, egységet, békességet, hogy el tudjuk viselni egymást a Te szereteteddel.” Egyik-másik fohászkodó asszony – akár férfi is – képtelen uralkodni az érezelmein, meg-megcsuklik a hangja, a többiek bólogatva, vagy egy-egy „ámen” közbevetésével bátorítják, erősítik a könyörgőket. Egyetlen férfi románul emeli a szavát az Úrhoz – mint később megtudom: a környéken lakik, befogadást talált a magyar-roma baptisták közösségébe. Az imaóra végén felsorolják, hogy egy-egy távolmaradt gyülekezeti tag milyen betegségben szenved, név szerint fohászkodnak a felépülésükért. Valaki fennszóval közli, hogy bizonyos „Imre testvér” kimaradt a felsorolásból, s a szolgálattevő gyorsan pótolja azt.

Szemlátomást a participációnak, a részvételnek ezek a neoprotestáns felekezeteknél – a baptistáknál régóta – honos formái igen fontos szerepet töltenek be a közösségi érzület, a közösségépítés fokozásában.

 

Frissítő közös ének

 

A mai kifejezéssel élve: „interaktív” gyakorlat a gyülekezeti alkalom második részében, a bibliaórán mutatkozik meg a maga teljességében. Szinte minden férfi és nő Bibliát szorongat a kezében, amikor a szolgálatos testvér közli az aktuális igerészt, ki-ki felnyitja a Szentírást, majd a szolgálattevőket és egymást váltogatva olvasnak fel egy-egy igeverset. Az én református fülemnek ismerős szövegek hangzanak el, hiszen a Károli Gáspár féle, patinás fordítást használják… A felolvasás befejeztével az üzenet magyarázata, értelmezése következik, abban is sokan részt vesznek, a maguk keresetlen, egyszerű szavaival közlik a mondanivalójukat. Figyelem az arcokat, mindenki elmélyülten tanulmányozza az elhangzott idézetet, van, aki aláhúzza a számára fontos sorokat, van, aki jegyzetel.
A közvetlenség élményét, hangulatát a hétköznapok elemeinek bevonása is fokozza: „Ha mértékletes vagyok, van időm imádkozásra, bibilaolvasásra tudok szánni időt, ha munkában is vagyok, akkor is el tudok csendesedni – hangzik az egyik szolgálattevő szájából. – Mértékletes lenni, megelégedni azzal, ami van. Ha kevés a fizetésem, áldott legyen az Úr a kevésért, ha egy kenyér van, nincsen kettő, áldott legyen az Úr azért is, ha csak paszulyleves volt megfőzve, és nem töltött káposzta, áldott legyen az Úr azért is.”
A két órája tartó ünnepi alkalom nem tűnik fárasztónak számukra, gyakori közös éneklés frissíti a lelkeket. A modern, ízléses templomterem felszerelése is korszerű: a minden igényt kielégítő világítás, hangosítás mellett, a két oldalfalon nagyfelületű képernyőkön követhető az énekek szövege.
Immár advent első vasánapjának harmadik órájában járunk, amikor elkövetkezik a tulajdonképpeni ünnepi istentisztelet ideje. Megnyílik az oldalbejárat, és mintegy negyven gyermek és fiatal vonul be fegyelmezetten a terembe. Ők még nem tagjai a gyülekezetnek, hiszen a baptista felekezet a felnőttkeresztséget gyakorolja. Az előző két órában az ifjú nemzedék vasárnapi iskolai foglalatosságokon vett részt a templomkoplexum többi helyiségeiben. Bejövetelükkel szinte teljesen megtelik a kétszézötven férőhelyes templomhajó. Az apróságok a szüleik mellé telepednek, a nagyobbak pedig a számukra fentartott ülőhelyeket foglalják el. Kajcza János lelkipásztor igehirdetését átszövő énekek alatt a két kántor, a fiatalabb zongorista és az idősebb hegedűs szolgálatához egy csengő hangú leányka – mint később megtudom: a lelkész unokája – is csatlakozik. Szólónak induló énekszava hamarosan kórusba vált, az egész gyülekezet hozsánnára fakad.

 

Az első szeretet elmúltával

 

 

A mintegy három fertályórányi prédikáció, lehet, hogy nem tartja tiszteletben a hagyományos értelemben vett „homíliák”, bibilamagyarázatok szabályait, hiszen Kajcza János igehirdetése – bár olyan fogalmakat is használ, mint az eredendő bűn, a szabad akarat – nem röpköd a népe képességeit meghaladó magaslatokban.

A közvetlenség, a gyakori, akár személyes megszólítás eszközeit használva ragadja meg hallgatósága figyelmét. Egy-egy, hol itt, hol ott felhangzó „ámen” jelzi a befogadás, a megértés aktusát.

Egyébként még prédikációja előtt bejelenti az újságírók jelenlétét. Nem titkolja, hogy mielőtt beleegyezett volna riporterségem részvételébe az istentiszteleten, egyházi elöljáróinál tudakozódott személyem felől. Későbbi beszélgetésünk során kiderül: nem alaptalan a sajtóval szembeni távolságtartása, ugyanis attól tartanak, hogy a kollégák „rosszat” írnak róluk. Egyébként későbbi, szűkebb körű beszélgetésünk során nyíltan közli: irántam való bizalmatlanságát nem oldotta az, hogy… megérezte ruhámon „a bagószagot”. Talán az sem véletlen, hogy miután óva inti híveit a „hamis próféták” tanaitól, nem sokkal odébb az újságíró-motívum ismét a felszínre bukkan…
Miután felvázolja az advent jelentőségét, főleg Krisztus második eljövetelére összpontosít, arra ösztönzi hallgatóságát, hogy a nap bármely órájában legyenek készen a Megváltó fogadására, mert lehet, hogy az már az ő életükben elkövetkezik. Pásztori elégedetlenségét nem rejti véka alá, közli, hogy az „első szeretet” hullámainak elvonultával csökkent a gyülekezet ereje, vannak, akik elmaradoznak, vannak, akik visszaesnek a megtérésük előtti bűnös életvitelükbe, veszekednek, erőszakoskodnak, italoznak, cigarettáznak, paráználkodnak, akár lopnak is. Utólag közli velem, hogy a „visszaesőket” előbb az úrvacsorától tiltják el, végső esetben pedig kiközösítik. Azt is elmondja, hogy az emberek egyre inkább érdeklődnek a világ vége iránt, hogy mi lesz, mi történik akkor, az „antikrisztus veszdelme” is foglalkoztatja őket.  „Nagyon sok esetben kell vigyáznunk, hogy mit mondunk – hangzik a lekipásztori intelem. – Nehogy tévtanítók legyünk, hogy hamis apostoloknak nevezzenek minket, mert nem a teljes igazságot mondjuk el. Bátorítom a gyülekezetet, ne szégyelljük, ha nem tudjuk, kérdezzük meg azt, aki többre vitte, Zolit, Csabát, a pásztort. De biztos vagyok benne, hogy Csaba se, a pásztor se, senki nem tudja teljesen ezeknek az igeverseknek az igazságát. Csak olyasmiről beszéljünk, amit a lélek már kijelentett nekünk.”

 

Historia domus

 

Várad-Velencére készültömben megnéztem a gyülekezet honlapját, onnan és az istentiszteletet követő beszélgetésünkből kirajzolódik számomra a közösség története.
A cigánymisszió az 1980-as években indult, akkor kezdtek baptisták járni a cigányság körébe. A Kolozsvári úti közösség a Nagyvárad-központi 1-es számú magyar baptista gyülekezet leányegyháza. „Megyesi testvér, a magyar gyülekezet lelkipásztora foglalkozott velünk. Egyszerűen tanított minket, hogy megértsük a Biblia igazságait. Nagyon megszerettük őt, mert láttuk, hogy ő is szeret minket. 1985. május 26-án, pünkösd vasárnapján megtörtént a bemerítkezésünk – emlékezik Kajcza János –. Teltek, múltak a napok és testvéreink, rokonaink, szomszédaink többen jöttek az imaházba. Isten kegyelme által megszaporodtunk. Az első saját összejövetelünk 1986. január 30-án volt. Harmincéves születésnapomra összehívtam testvéreimet, rokonaimat, szomszédaimat és a testvéreket a gyülekezetből, hogy hirdessék az evangéliumot. Attól kezdve minden héten egyszer tartottunk összejövetelt. A nagy gyülekezetben már egy-két padsorban foglaltunk helyet, majd három padsorban is. Szaporodtunk a megtértek által. Voltak olyan visszhangok, hogy a cigányok megtöltik az imaházat. Nagy feszültség támadt a szívemben és a többi cigányok szívében is

Nagy öröm volt számunkra, amikor Megyesi testvér egy alkalommal az egész gyülekezet előtt kijelentette: nincs két mennyország, külön a cigányoknak és külön a magyaroknak.

Megbizonyosodtunk arról, hogy nem az emberek, hanem az Úristen hozhatja el a cigányság szabadítását. A mi népünk közül egyre többen megtértek, testvéreink, azoknak gyerekei, szomszédaink, ismerőseink. Áron Károly testvér az udvarán egy kis hajlékot készített, ahol kedd esténként összegyűltünk. Vasárnap a délelőtti és a délutáni istentiszteletekre a nagy gyülekezetbe jártunk. Mivel létszámunk évről-évre gyarapodott, felmerült a kérdés, hogy külön cigány gyülekezetet alakítsunk.”
1991. december 22-én volt a megnyitója a Nagyváradi Roma gyülekezetnek, a Măcieşului 37. szám alatt megvásárolt házban, majd 15 éven át tartottak rendszeres istentiszteleti alkalmakat ezen a helyen. 2003-ban rakták le a jelenlegi egyházi központ fundamentumát. 2006-ra elkészült a melléképület, ebben tartották az istentiszteleti alkalmakat, jelenleg ezekben a helyiségekben óvoda működik, vasárnapi iskola, és a lelkészlakás is ott kapott helyet. Maga a főépület, a templom, a köreikben „gyülekezet”-ként emlegetett nagyterem 2008 áprilisára készült el, az anyaegyházközség és számos külföldi közösség támogatásával.
A gyülekezetnek jelenleg 214 felnőtt keresztségben részesült tagja van. Beszélgető partnereim nem rendelkeznek pontos népesedési, népmozgalmi adatokkal, hiszen nyilvántartásaikban csupán a bemerítettek szerepelnek. Ami a legutóbbi, 2011-es népszámlálás eredményeit illeti, azok használhatatlanok, hiszen a hivatalos állami összeírás szerint Nagyváradon mindössze 773-an vallották magukat romának, az előző 2002-es adat se megbízható, a maga 2449 cigányával. Kajczáék szerint csupán a Voltaire utcai blokkokban s a közelükben épült szociális tömbházban több mint 1500 ember lakik, a városszerte szétszórtan élők számát pedig lehetetlen felbecsülni.

 

Szigorú rosta

 

 

Ami a gyülekezet épülése szempontjából releváns, az a bemerítkezett felnőttek száma. Kajcza János lelkipásztorsága elején, 2007-ben tizennégyen merítkeztek be, akkor – mivel a templom és a keresztelő medence még nem volt kész – a hat fehérbe öltözött férfi és a nyolc fehérbe öltözött nő kötésig a Sebes-Körös vizébe merülve részesült a felnőttkeresztség szentségében. A továbbiakban már a templomi medencét használták. A terem főhomlokzatára festve egy, a távolba húzódó folyó látható, a medence közvetlenül előtte van, ha megtöltik vízzel, úgy tűnik, mintha egybeolvadna a folyó vizével. Érdemben 14 éves kortól felfelé kezdenek foglalkozni a tagjelöltekkel, többhavi tanítás után döntik el a gyülekezet előljárói, hogy a jelölt megérdemli-e a bizalmat, valóban őszintén megtért-e, és csak azt követően részesülhetnek a keresztségben. Több éven keresztül évente két alkalommal, januárban és augusztusban tartottak bemerítkezést. A csúcsév a 2009-es esztendő volt, akkor januárban nyolcan, augusztusban hatvanegyen lettek megkeresztelve. A lekipásztor elmondása szerint akkor „példátlan megtérési láz” lett úrrá a nagyváradi cigányokon: „Több mint háromszázan jelentkeztek, még a fehér öltözetüket is mind megvarratták, de mi szigorúan és következetesen mérlegeltük a megtérésük őszinteségét, a rostánkon csak minden ötödik jelentkező ment át.”
Megvan a reménysége annak, hogy minden megtorpanás ellenére, a Kolozsári úti közösségnek van jövője. Jellemző, hogy közöttük alig van munkanélküli, s az elöljáróság tekintetében is jól állnak, hiszen a lelkipásztor bármikor, bármiben számíthat a laikus szolgálattevők segítségére. Ráadásul veje, a teológiai tanulmányokat is folytatott villamosmérnök, Incze Zoltán személyében a pásztori utánpótlás is biztosított…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!