Bosszús vadászembert nem láttam

Az esztendő második reggelén kollégánk, életében először, vadászni indult: a felcsíki Dánfalva határában szegődött a Nimród vadásztársaság kísérőjévé. Néhány elejtett apróvad, feszült várakozás, egy szerencsés baknyúl s némi filozófia keveredik Domján Levente riportjában az Erdélyi Riport 2012/4. számából.

Hajnali fél hat előtt pár perccel – az ébresztőórát megelőzve – pattan ki a szemem. Ez mindig így van, ha valamire nagyon készülök. Gyors ébresztőt fújtam magamban: öltözni, kávét főzni, pakolni. El ne késs, nyolckor a Csíkszeredától 25 kilométerre levő Csíkdánfalván kell lenned, a találkozóhelyként megbeszélt közbirtokossági épület előtt – biztatom magamat. Késésről nem lehet szó, ha nem akarok lemaradni életem első hajtóvadászatáról.

Apróvadra megyünk A magam-biztatásnak megvan a hatása: idejében érkezem, sőt, közel fél órával előbb is, mégsem én vagyok az első. A felcsíki település közbirtokossága székhelyének udvarán összegyűlt terepzöld ruhás emberek közül farmeremmel és világosbarna kabátommal úgy lógok ki, mint friss fűből a foszforeszkáló húsvéti tojás. Ennek ellenére megtűrnek, lábatlankodónak elfogadnak. Még várunk egy kicsit, két puskásnak és néhány hajtónak kell még érkeznie. Hamarosan teljes a létszám. Következik a csoportvezető eligazítója: Zsolt nagydarab, marcona ember, nem jó neki ellentmondani. Elsőként a fegyverviselési szabályok szigorú betartására hívja fel a figyelmet, majd azt is elmondja, hova megyünk, mit hajtunk, és remény szerint mit lövünk, pontosabban lőhetünk. Apróvadra megyünk: döntően rókára és nyúlra, de ha bekeveredik egy vaddisznó, a kilövése annak is engedélyezett, őzekre lőni viszont az ellési időszak miatt tavaszig szigorúan tilos. Tíz puska állásba megy, két puska pedig oldalról a kutyás hajtókat fogja kísérni. Az eligazításnak vége, indulunk, elsőként a Madicsa-pataka felé. Mindenki lóra, azaz üljön be a terepjárójába.

Helyosztás sorshúzással Én vadász-patrónusom, Márton István Lada Nivájában kapok helyet. Azóta, hogy megtudtam, fotómasinámmal felfegyverkezve én is részt vehetek a felcsíki Nimród vadásztársaság idei első hajtóvadászatán, erre a pillanatra vártam. Itt nekem minden új, ami egyben azt is jelenti, hogy minden lényeges írott és íratlan szabályt is meg kell tanulnom. Kapom is Mártontól az instrukciókat még az autóban szép számmal. Az első és legfontosabb, hogy sose legyek útban. A vadászok az állásban egy elnyújtott félkörív formájában egymástól nagyjából 50 méterre állnak. A hajtók az állásokhoz közelítve lehetőség szerint 25 méter távolságot tartanak egymástól, úgyszintén vonalban. Puskát csőre tölteni csak az állásban szabad, fegyver csövét pedig a lőállásból 45 foknál jobban egymás felé fordítani szigorúan tilos. Ha szégyen is, de inkább fusson ki két vadász között a nyúl, semmint az adrenalintól hajtva s a vad után fordulva egymást lőjék agyon. A számomra legjobb helyet az egyik vadász háta mögé javasolja. Abból baj nem lehet.

Közben Dánfalva határában, az első helyszínre érve újabb rövid eligazítás következik: ez inkább a hajtóknak szól, illetve annak a két puskaviselőnek, aki velük marad. A Madicsa-pataka, amely mellett az első hajtásra sor kerül, két szomszédos vadásztársaság területhatárának is számít, nem mindegy tehát, ki hol hajt, ki hol kóborog. Míg a hajtók elindulnak, hogy fölfogják a patak bal oldalának lankáját és domboldalát, az állásba készülő vadászok sorshúzással osztják el a helyeket. Ez régi hagyomány a puskás emberek között: a célja, hogy vita helyett a szerencse döntse el, ki kapja a várható vadkitörés szempontjából jobb helyet, és ki gyengébbet. Kalap kerül elő, amibe mindenki egy egyedileg megjelölt puskagolyót dob. Ránézésre csupa egyforma töltényről van szó, ám az avatott szem két ugyanolyan színű, méretű sörétes golyó közt is különbséget tud tenni. Húzás következik: az elsőként kihúzott töltény az egyes számot, a következő a kettest kapja, így megy ez az utolsóig. Gazdáik a szám alapján sorra foglalhatják el helyüket az állásban, csakis oda, ahová a csoportvezető mutat. A legjobb helynek általában az állásvonal közepe, a 4-es és 5-ös hely szokott számítani, valójában mindent a terepviszonyok határoznak meg. A legszélső is lehet jó, ha olyan patakmederhez esik, amelynek mentén előszeretettel jönnek fel a vadak, úgyszintén kecsegtető lehet egy kisebb-nagyobb tisztás esetén a nyúlnak, rókának menedéket jelentő bokrokra való rálátás. A vadászszerencse kiszámíthatatlan.

A hó a vadász barátja Miután a vadászok elfoglalták a helyüket, a csoportvezető mobiltelefonon jelt ad: kezdődhet a hajtás. Az első állást a domboldalt természetes árokként végigszántó bukkanó mentén, a hajtóktól 1,5-2 kilométeres távolságra foglaljuk el. Senki se mozdul: hosszú percek feszült várakozása következik. Csend van, dermedt csend. A hajtók még messze vannak, nem hallszik sem a dobolásuk, csattogásuk, sem a „hej-hej, hajtsd ki, hej” kiáltás. Az állásban Márton István, a vadásztársulat elnöke mögött állok. Nem merek mozdulni, se izegni-mozogni, pedig a lábam egyre jobban zsibbad. A legszívesebben hasra vágnám magamat a hóban, csak hogy a végtelen ideje tartó gubbasztó pózból ki tudjam nyújtani a lábamat. Kémlelem az előttünk kanyargó Madicsa-patak völgyét, a fényképezőgéppel pásztázom a tájat. Gyönyörű a látvány: az előttünk elnyúló Felcsíki-medencét szemközt már a Naskalat hegy havasai zárják. Tiszta az idő. Ha minden igaz, valamikor oda is átmegyünk, apróvad helyett vaddisznóra, hiúzra, farkasra vadászni. Ahhoz viszont még kellene vastagodjon egy kicsit a hótakaró. Mártonnal közben suttogva beszélgetünk. Elmondja, hogy a Nimród két vadászterületet kezel: az egyik, amin a Hargita oldalában most vagyunk, hétezer hektáros, a másik, Csíkszenttamás és Csíkszentdomokos keleti határában, a Gyimesekig benyúlva, a Nagyhagymás nemzeti park tőszomszédságában, 17 ezer hektárra rúg. Ez akkora terület, hogy az ember ujja még a térképen körbemutatva is elfárad, nemhogy lábon lejárni.

A vadászat szempontjából a hótakaró megérkezésének több okból is szerepe van: egyrészt a szakításnál, másrészt a hajtásnál. Szakításnak a vadászterület előző napi bejárását nevezik: friss nyomokat néznek, olyan csapásokat keresnek, amelyeken a napokban vadmozgás volt észlelhető. A hó e tekintetben jó barát, hisz az éber szem számára messziről elárulja, hogy azon a területen lesz-e értelme a hajtásnak, és ha igen, mire érdemes készülni. A napokban lehullt vékonyka friss hó épp elég nyúl, róka, őzcsapat, farkas, hiúz és helyenként kóborló mackó nyomáról tanúskodik. Mellesleg megtudom, hogy az anyamedvékkel ellentétben – amelyek ilyenkor már szélvédett helyen készülnek a fiadzásra – a fiatal medvék télen sem alszanak, élelem után kutatnak. Ezért nem ritkaság a hóban egy-egy aprócska nyúl vagy róka nyoma mellett a tenyeremnél is nagyobb méretű macitappancsnyom. A hó másrészt a hajtók és a vadászok dolgát is megkönnyíti. Igaz, ehhez már vastagabb hóréteg kell, akkora, mely már nemcsak az apróvadak futását lassítja, hanem a nagy hó elől a fák alá szorítva a meghajtandó terület leszűkíthetősége mellett a vadak várható kitörési helyét is jobban behatárolja – magyarázza Márton. A fehér szőnyegen nehéz a rejtőzködés, minden vadmozgás azonnal látszik.

Dilemma a vadászösztönről Ismét elcsendesedünk, a hajtók kurjongatása, zajkeltő csapkodása egyre közelebbről hallatszik. Nézem az előttünk elfekvő tájat, de nem látok senkit. Pár perc múlva kiderül, a szomszéd vadásztársaság is hajtást szervezett: hamarabb kezdték el, az ő hajtóikat halljuk. Márton szerint ez semmit sem befolyásol, akár még jól is elsülhet, ha a gyűrűjükből kicsusszanó vadak a határpatakon keresztül a mi állásaink felé veszik a menekülés útját. Ahogy kimondja, a távolban máris egy róka iszkol át a szemközti domboldalból. Vörös bundája szinte fénylik a hóban, de állásainktól messze, lőtávolon kívül van. Figyelem, szemével minden vadász a róka mozgását követi, remélve, hogy valamely bokorban megbújva hajlandó bevárni a mi hajtóinkat, s nem old kereket a hegygerincen át. Nem így történik, meglép a ravasz. Kisvártatva újabb róka szalad át a patakon, ezúttal már közelebb az állásainkhoz. Dörren a puska, az állat elesik…

Újabb hosszú csendes percek következnek. A szomszéd hajtók kurjongatásából már csak távoli foszlányok hallatszanak. Végre látjuk a mieinket is, de kiáltásaikat még nem halljuk. Az imént átszaladt két vörös bundásra gondolok. A dermesztő csendben ágyúlövésnek tűnt a puskadörrenés. Erre a hangra nem készültem fel. Talán azért is ért váratlanul, mert puskát még életemben nem sütöttem el. Tudja a csoda, hogy így van-e vagy sem, de úgy hiszem, a zsákmányszerzési ösztön – akárcsak a gyűjtögetés – mindannyiunkban ott szunnyad, a kérdés csak az, hogy alkalomadtán mennyire engedjük feltörni, kibontakozni. A természetben járva, séta közben a lábunk elől felugró vadnyúl, a bozótosból felriadó fácán vagy a néhány tagú őzcsapat látványa nemcsak szemet gyönyörködtetően, de adrenalinfokozóan is hat: ki ne akarná egyszer elcsípni a hihetetlen sebességgel távolodó ugrifülest, vagy becserkészni az imént felröppent fácánt? Jól emlékszem, hat-hét éves koromban Bunkó névre hallgató kutyánkkal, parittyával és a kicsorbult élű kisbaltával „felfegyverkezve” kérdeztem a gyerekpajtásaimtól, na, ki jön velem vadászni? A séta és a vadászbátorság persze csak addig tartott, ameddig hátra-hátrapillantva még jól látszott a kertünk végében őrt álló nagy diófa. A lényeg, hogy vadászni voltunk, még ha a fantáziánkban kapitális fogásként elképzelt nyúl, vaddisznó, róka és farkas helyett nem ejtettünk el egy ártatlan verebet sem.

A baknyúl mindig elszalad A hajtók közben egyre közelebb érnek. A kolompolás mellett éles, ismétlődő rigmusokban feltörő kiáltásaik is egyre tisztábban hallatszanak. Márton egy rövid füttyel jelez ötven méterre levő vadásztársának, lennebb valami mozgott, készüljön. Halkan súgja felém, hogy a nyúl a lehető legutolsó pillanatig lapít, s csak akkor ugrik fel, mielőtt a hajtó épp rá nem lépne, vagy a kutya – nyomát kiszimatolva – el nem kapná. Szorul a hurok, egyre közelebb érnek a hajtók, ha van nyúl a gyűrűben, hamarosan feltűnik. A „hej-hej, hajsd ki, hej” kiállás egyszeriben „fut a nyúl”-ra változik, majd megszólal egy puska. Nem talált, még egy lövés egy másik állásból, a sörét-takaró miatt porzik a nyúl körül a havas föld, ám az ugrifüles – minden erejét és ügyességét összeszedve – cikázva tér ki a lövedékek útjából. „Na, ez megmutatta a faszát” – hallszik az őszinte felkiáltás az egyik állásból. „Meg, ez is baknyúl volt, mint az összes többi, amelyek a golyó elől elszaladnak” – nyugtázza az ugyancsak hoppon maradt másik. Hallgatok, magamban kuncogva, bezzeg én a fényképezőgépemmel telibe lőttem a szemtelen, fityiszt mutató baknyulat. A nap végére viszont négy társa és két róka komája nem volt ilyen szerencsés: az elejtett vadaknak a vadászhagyományoknak megfelelően zöld fenyőág keretbe fektetett terítékként adták meg a végtisztességet.

Puskalövés nélkül A vadászt és a vadászatot sokféleképpen meg lehet ítélni. Egyik kollégám, megrögzött vadászatellenes, meggyőződéses állatpacifizmusa szerint fegyveres ember az erdőbe csak vész és háború idején menjen. Másrészről a vadgazdálkodás nem pusztán az erdő lakóinak tízéves távlatokban (a vadászterületek átlagos adminisztrálási idejére) szakszerűen előkészített legyilkolásáról szól: még akkor sem, ha a vadak – különösen a vadászatilag is jobban értékesíthetők – területre csalogatása, megtartása, kinevelése, etetése, a pihentetéshez szükséges csend és nyugalom biztosítása, az állomány védelme a kolonc nélküli pásztorkutyáktól vagy épp az orvvadászoktól a folyamat legvégén úgyis a golyóérettebb példányok kilövésével ér véget. A házi- és a vadon élő állatok „végső” sorsa közé mégsem ajánlott egyenlőségjelet tenni: egyrészt a házival szemben a vadnak mindig van esélye tovább élni, megmenekülni, kicsúszni még a legjobban szervezett hajtógyűrűből is. De kulcstényező a természetjáró, természetszerető ember viselkedése és hozzáállása is. Ismerek olyan vadászt, aki – nem minden vadásztársa örömére – ha teheti, a felhajtott vadra előbb fotógépével lő, sőt, elveiből adódóan őzre, szarvasra nem is emel puskát. Szóval a vadászat filozófiai háttere összetettebb annál, mint hogy bármilyen vonatkozására ráfoghassuk: punktum, téma lezárva, apellátának helye nincs.

A vadászat nem pusztán a vadgyilkolásról szól. Legutóbb, e sorok leírása előtt néhány nappal újra vadászni hívtak. Nagyvadra, a Naskalat hegységbe. Keményen havazott, a szél is erősebb volt, balszerencsére ráadásul végig a vadászok felől fújt. Három hajtás ellenére, puskalövés nélkül telt el a nap. A hegygerincen tűz mellett melegedtünk, szalonnát sütöttünk. Előkerült az elemózsia, a terített asztalt három terepjáró motorházteteje szolgáltatta. Behavazott ruhájút, kipirult arcút igen, de bosszús vadászembert egyet se láttam. Egyet azért a lelkemre kötöttek: ha megírom, minden golyó találjon ám…