Basmane, menekültnegyed: vissza önmagunkba

2016. 05. 09. 21:58

A bizalom és a bizalmatlanság mezsgyéjén egyensúlyozok végig, amíg Törökországban vagyok. Ha nem vagy elég barátságos, esélyed sincs információhoz, segítséghez, útmutatáshoz jutni. Ha túl barátságos vagy, rajtaveszthetsz. A török-uniós menekültügyi megállapodás betartásáról az Átlátszó.hu számára írok riportot. Az utazás körülményei, élményei az Erdélyi Riport oldalán jelennek meg. Parászka Boróka írása.

 

Úton Izmir felé, török táj a főút felől nézve   A szerző felvételei

 

Az alkuk rendszerét inkább érzem, mintsem értem. Azon az éjjelen, amikor Izmirbe, a Szíria felől menekülők fontos állomáshelyére érek, a város úgy lüktet körülöttem, mint valami hatalmas Leviathán. A statisztikák szerint három és fél millió ember él itt, nem hivatalosan számuk valószínűleg meghaladja a négymilliót. Nagyobb város, mint Bukarest és Budapest együttvéve. Fogalmam sincs, hova-merre induljak a futurisztikus, ide-oda görbülő betonoszlopok erdejéből, az izmiri reptérről. A metrólejárat bizalomgerjesztőnek tűnik: angol nyelvű feliratok, jól követhető piktogramok irányítanak útba, úgy döntök, eldöcögök a városközpontig, éjjel kettőre érek oda, aztán lesz, ami lesz. Csakhogy, elmúlt már éjfél, a metró nem jár, utasok sincsenek sehol, a sötét aluljáróból felbukkanó fiatal férfi meghökken, amint megpillant. Nem értünk szót, ő törökül kérdez, én angolul válaszolok, mindhiába. Végül csak azt ismételgetem egyre kétségbeesettebben: „hotel-hotel”. Karon ragad és a buszmegálló felé vezet. Leinti az első arra jövő járatot, és átad a buszvezetőnek, mint egy csomagot. A fejem felett beszélgetnek törökül röviden, a fiatal férfi biccent, mint aki jól végezte dolgát, a busz pedig a fényes város felé indul velem. Jegyet nem kapok, hiába nyújtom a pénzem. „You are welcome” mondja a sofőr, és legközelebb már csak akkor szól hozzám, amikor letesz a külvárosban, egy meglehetősen sötét út szélén: hotel, mutat ki a jármű ablakán. Kopott tömbházak szerény cégérrel, európai-görög cégnevek. Sorra kocogok be, de sehol sem kapok kedvező ajánlatot. Negyven euróért lehet itt szobát kapni: egész hétre ötven-hatvan eurót költhetek lakbérre, akármilyen késő van, és akármennyire is a semmibe vergődöm, ennyiért nem szállhatok meg. Futva ér utol az egyik recepciós, akinek ajánlatát visszautasítottam, az utcán tovább alkudozunk. Felére engedi az árat, még ezt is sokallom, de már szégyellem nem elfogadni az engedményt.

Ami első este káprázatnak tűnik, az a következő napokban rendszeres élménynek bizonyul. Mindenhol segítőkész mindenki, mindenhol alkudoznak az emberek. És pénzt férfiak tőlem, a nőtől nem, vagy nem szívesen fogadnak el. Jegyet a kitűnő izmiri tömegközlekedésen sehol sem sikerül vennem. Amint észreveszi valaki, hogy az automatánál ügyetlenkedem, odaszalad, és megvásárolja nekem. Később tudom meg, hogy ez erős illemszabály: nő férfinak nem fizet, nem vendégeli meg – fordítva annál gyakrabban. Másnap reggel, riportutam harmadik napján immár napsütésben indulok neki Izmirnek. Hiába a verőfény, a tájékozódás semmivel sem tűnik könnyebbnek. Annyit tudok, hogy a Basmane negyedbe kell mennem, ha azt szeretném látni, hol, kik és hogy készülnek vagy készültek a határzár előtt a menekülésre.

Zsúfolt, többsávos utakon haladok, pénzt váltani és vizet venni egy bevásárlóközpontba térek be. A bejáratnál ellenőrzés, mint a reptereken, a hátizsákomat is kipakoltatják. Egy szigorú tekintetű fegyveres lány fémdetektorral tapogat végig, majd átterel az ellenőrző kapun. A Törökország „elszíriásodásáról” szóló cikkek jutnak eszembe, a robbantások, a korábbi napokban Isztambulban és a szír határvidéken történt terrortámadások, de nincs időm tépelődni. Odabent, az izmíri nyár kellős közepén, a fantasztikus szőnyeg- és ékszerboltok gyűrűjében jégpálya várja a bevásárlóközpont vendégeit.

A shoppingolókat láthatólag nem zavarja a fegyveres ellenőrzés, a biztonsági kapu, meg a detektorozás. Ők tudják, amit én még nem. Hogy ilyen biztosítás csak a kiváltságosoknak jut, a szegényebb vidékeken minden kaotikus, és bármi megtörténhet. Ma itt a luxushoz jár az ellenőrzés, meg a fegyveres biztosítás.

A szőnyegboltokat, a jégpályát, meg a detektoros lányt magam mögött hagyva gyalog haladnék tovább, de nem tudok. Az országúton egy széteső furgon pöfögve áll meg mellettem, mosolyogva invitál a vezetője. Kis gondolkodás után ülök be melléje, újabb ember, akivel nincs semmilyen közös nyelvünk, de úgy tűnik: erre nincs is szükség. Én elszántan ismételgetem, hogy Basmane, Basmane, a sofőr pedig bólogat és mosolyogva visz magával.

Kis kövér ember, lélegzetet is alig vesz, úgy mondja a magáét, fogalmam sincs, miről. Örül nekem, az idegen nőnek. A külvárosi szállodákat, bevásárlóközpontot magunk mögött hagyjuk, a maszatos ablakú furgonból egyre kopottabb házak közé ereszkedünk. Ellensúlyként az elszegényedő vidék fölé hatalmas, hegyoldalból kiemelkedő emberfej magasodik: Atatürk kőből faragott portréja néz szembe a világgal. Később tudom meg: nem a kőfelszínt faragták ki, csak ráillesztették a meredélyre az irdatlan arcmást. Atatürk mindenütt ott van: szuveníreken, középületekben, magánotthonok ablakában. De ez az emlékmű minden korábban látott politikai giccsen túlnő. Mint egy elkoszlott, túlméretezett porcelán nipp, úgy vigyázza országát.

Van is mire vigyázni: Atatürk arcmása után nem sokkal kezdődik a Basmane negyed. Düledező falu, vagy félig leomlott bérházak, kitört ablakú ipari épületek, a legváratlanabb helyen összetákolt apró kulipintyók követik egymást. A helyen, ahol készséges és sokat beszélő útitársamtól elbúcsúzunk, épp bolhapiac van. Mindent, de tényleg mindent lehet itt kapni. Viseltes nadrágokat, használt cipőket (talpukon még ott a sár), élő tyúkokat ketrecbe zárva, fejnélküli játékbabát, kézimunkákat, mindenféle telefontöltőt, mobiltelefonok törött alkatrészeit. Egy nagyon öreg ember előtt akkurátus rendben műanyag palackok dugói sorakoznak. Egy pulton edényeket halmozott fel az árus: az egyikben még a rántotta is benne volt.

A Basmane negyedben meghúzódó menekültekről sokat hallottam, látom-érzem a jelenlétüket. Tudom, hogy mire kell figyelnem a menekült-riport elkészültéhez, de nehéz összpontosítani. A bolhapiac utáni útkereszteződés már a bazár felé visz, sodor az egyre nagyobb tömeg és egyre nagyobb bennem a kétely is. Arra kell-e figyelnem, ami otthonról fontosnak tűnt? Vagy arra, ami itt megmutatkozik? És ami itt látható most, az valóban távoli, Európán túli menekült dráma? Vagy valami nagyon is ismerőssel, közelivel találkozom? Ismerősek ezek a barkácsolt életek, az ablakrácsokban szárított, elnyűtt gyerekholmik, a túlcsorduló szemeteskukák, az utcán szétszivárgó szennyvíz, az egymásba kapaszkodó emberek, és a kapaszkodók árnyékában meglapuló, koncra leső kutyák és macskák. Ismerős ez a vergődő világ, amiről nehéz megállapítani, hogy éppen zár, vagy nyit. Túlél vagy halódik.

Zsebemben most, hogy itt áthaladok, útlevél, bankkártya, vállamon hátizsák. Holnap már máshol leszek. De nem tudom, változtatott-e rajtam bármit is mindaz, amit most magaménak tudhatok? Nem maradtam én is pont olyan, mint ezek a piszkos ablakok mögül kileső jobbra váró, de nem remélő makacs arcok valahol, egy pont ilyen világban? Tette jobbá-mássá az 1989 óta meglévő útlevelem? A repülőjegyem? S ha igen, kinek, minek a kegye ez a megszerzett előny vagy erény?

És mi lett a megelőző évek nyomával, terhével? Elmúlik-e az arcvonásokba ivódott nélkülözés, az éhség, a szürkeség? A Basmane negyedből valahova a román-magyar határ vidékére, a szocreál tömbháznegyedek zárt világára nézek vissza, magunkra. Az illiúzióra, hogy van kijárat, menekülés. Egyre inkább beleveszek ezekbe az emlékekbe, észre sem veszem, amikor lezárt területre keveredem. Csak az utamat álló rendőr kiabálására leszek figyelmes. Durván utasít, hogy váltsak irányt, hagyjam el a tiltott zónát. Felhorgad bennem valami, dacosan vetem fel a fejem, mélyen a török rendész szemébe nézek, kivárok, nem tudok parancsszóra lépni. Lassan fordulok meg, és nem reagálok többet a szavaira. Úgy megyek, mint aki maga választ irány – a rendőr által kijelölt útvonal felé. Nagyon koncentrálok, ne forduljak vissza, ne lessem, követ-e valaki. Ennyi tán 1989 hozadéka, ennyivel vagyok más, mint az itt lakók. A sorompókon könnyebben átlépek, vezényszavakra nehezebben reagálok. És úgy teszek, mintha arra mennék, amerre én akarok.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!