Az erőd még velünk van

2014. 10. 22. 10:56

Majd nyolc évtizede, amikor a román-magyar meccseket nem csak a focipályán vívták volna, Románia védműrendszert épített ki az elméletileg szövetséges Magyarország határa mentén. A soha nem használt betonszörnyek ma is ott rejtőznek az országút közelében. Borsi Balázs riportja.

 

Nagyvárad délkeleti részén, Arad felé haladva a repülőtér környékén kisebb-nagyobb, helyenként árkokkal övezett bozótos részekre figyelhetünk fel. Ha elsétálunk egy ilyen kökénybokor-rengetegig, s át is verekedjük rajta magunkat, a második világháború egyik különleges helyszínére találunk. Ezek a bokrok és az idővel megerősödött, kisebb erdőket alkotó fák a II. Károly román királyról elkeresztelt védműrendszer, az úgynevezett Károly-vonal felrobbantott kazamatáit rejtik. A hatalmas betonépítmények ma már nem kellenek senkinek, szürkeségükkel és elhagyatottságukkal állítanak mementót a második világégésnek. A románok 1938 és 1940 között, a magyarok visszatérésétől való félelmükben építették meg a Károly-vonal bunkerhálózatát, ami a második bécsi döntés után mindenféle harc nélkül került Észak-Erdéllyel együtt Magyarországhoz.

 

Magyar katona a Károly-vonal egyik erődjénél. A kép hátoldalán a dátum: 1940. október 11. (Szeifert Pál hagyatékából, a Fortepan gyűjtése)

 

Velünk élő múlt

Több mint egy évtizede rovom a kilométereket szinte naponta Nagyszalonta és Várad között. Több mint tíz éve járok el e bokrok, a kazamata-maradványok és a tankfogó árkok mellett, de még soha egy idős útitárs se beszélt róluk. A fiataloknak fogalmuk sincs arról, mik azok a főútról látszó betontorzók, az idősebbek pedig nem szívesen beszélnek róla. A magyarok legyintenek, annyival lezárják, hogy azt a románok építették a magyarok ellen, a többségi nemzet tagjai azonban még ennyit sem mondanak. Pedig az esztendők során stoppolás közben, buszon vagy vonaton megannyi olyan emberrel találkoztam, aki előszeretettel osztotta meg velem élete történetét és nemzete örök igazságát. A máramarosi Szinérváralja és az Arad megyei Zimándújfalu között húzódó Károly-vonal azonban tabu a románok emlékezetében. Aztán az egyik gyapjúi (Gepiu, falu Nagyváradtól délre) idős ember tudtomra adja, ő részt vett a kazamaták megépítésében, és mind a mai napig nem emésztette meg „az árulást, ami miatt az ellenséghez került a Romániát védő erődrendszer”. Az árulás az ő szemében értelemszerűen a második bécsi döntés elfogadása volt.

 

Az egyik bunker födémje kettétört, háztetőszerűen emelkedik a magasba. Ezt az országútról is jól látni.

 

Alulbecsülték a kiadásokat

A Károly-vonal után kutatva meglepően kevés írott anyagra bukkantam. A történetét magyarul Mihályi Balázs írta meg Román véderő Magyarország ellen – „Maginot-vonal” Erdélyben címmel. A világhálón olvasható a szerző könyvajánlója, s több ismertető cikke, ami bőséges adatsorral szolgál az elfeledett erődrendszerről.
Az első világháború utáni években elsőként a húszas évek második felében Franciaország kezdett állandó védvonal kialakításába a Németországgal közös határszakasz mentén. Az építtető hadügyminiszterről, André Maginot-ról nevezték el, bár később kiderült, felesleges volt a hatalmas munka, hiszen a németek az Ardennekben megkerülték.
A német–magyar szövetség megerősödése arra késztette a kisantant államait, így Romániát is, hogy építsen egy olyan védműrendszert a nyugati határ mentén, amely képes az esetleges magyar támadásokat feltartóztatni. A hatalmas költségek miatt sokáig halogatták a beruházást, a döntést végül II. Károly király hozta meg. 1937-ben elkezdődött a román Maginot-vonalnak is nevezett rendszer építése. Hamar kiderült, hogy a beruházás a tervezettnél sokkal költségesebb, a román állam nem tudja finanszírozni a teljes rendszer megépítését, ezért úgy döntöttek, csak a fő közlekedési irányokat, a Körösök és a Szamos vidékét „zárják le” kazamata-rendszerrel, másutt csak lövészárkokat ásnak.
1940 nyarára 320 bunkert nagyjából befejeztek a Máramaros megyei Szinérváralja (Sieni) környéke, valamint Biharban a Szalacs községi Ottomány és a Várad alatti Nagyürögdhöz (Nojorid) tartozó Oláhapáti (Apateu) között. A korabeli román sajtó azt állította, hogy a védvonal teljesen elkészült.

 

Egyetlen lövés nélkül

A lőrések oldal-
irányba néztek, így az ellenséget, ha túljutott az akadály-
okon, kereszttűz alá vehették – volna.

Nem sokáig örülhettek az eredménynek, a második bécsi döntéssel 1940 augusztusában Románia teljes hosszúságában elveszítette a Károly-vonalat. Kérték, hogy kapjanak időt az erődök leszerelésére, meg is kapták, de így sem sikerült mindent elhordaniuk.
Magyar oldalon létrehozták az Erőd Leszerelési Bizottságot, azzal a céllal, hogy a bunkerekben található újrahasznosítható anyagokat, például a betonvasat összegyűjtsék, majd a kazamata-rendszert felrobbantsák, hogy soha ne legyen használható a magyarok ellen. A bizottság 1941 februárjában fejezte be a munkát, az összegyűjtött anyagok értéke elérte a 2,5 millió pengőt. A kazamatákat ekkor  felrobbantották.
Román nyelvű leírás is olvasható, Constantin Moşincat nagyváradi nyugalmazott ezredes visszaemlékezései 2007-ben jelentek meg, ebben ír részletesen a Károly-vonalról. A kazamaták egymástól négyszáz méterre épültek, gyakorta két sorban, hogy a tüzérek egymást támogassák. A lőrések oldalirányba néztek, így az ellenséget, ha az túljutott a vizesárkokon és a szögesdrót-akadályokon, kereszttűz alá vehették – volna.
Moşincat is utal arra, hogy az erődök többsége nem volt befejezve. Nem építettek be egyetlen páncélkupolát sem, sokat nem sikerült felfegyverezni, több helyütt még a talajmunkát sem végezték el. Az átadás során a román hadsereg igyekezett minden értéket kimenekíteni, de a földbe ásott telefonhuzalok ott maradtak, „amiket aztán a magyarok használtak” – írja visszaemlékezésében az ezredes. Hangsúlyozza, hogy „a rendkívüli anyagi áldozatok árán” felépített védműrendszert úgy kellett átadni a „bécsi diktátum” miatt, hogy „védelmében egyetlen puskalövést sem lehetett leadni”.

 

Megállt az idő

Az erődítmények ma is abban az állapotban láthatók, amiben 1941 februárjában hagyták őket. Többnyire szántóföldeken állnak, út nem vezet hozzájuk, kukoricáson, szántáson vagy friss vetésen gyalogolva közelíthetjük meg.
Átverekedjük magunkat a bozótoson, majd leereszkedünk az egyik felrobbantott kazamata belsejébe. Megdöbbentő méretű, vastag betonfal-darabok hevernek a földön. A bunkerek teteje többnyire egészben maradt a robbantás után. Egyik-másik kazamatánál a másfél méter vastag betonfödém falmaradványokra támaszkodik, másutt leborulva áll. Az egyik nagy típusú bunker teteje egyszerűen kettétörött és háztetőszerűen borítja be az alatta viszonylag épen maradt két szintet.
A bunkerek többségében azok a falak dőltek ki vagy robbantak szét, amelyeken nyílások, a bejáratok vagy a lőrések voltak. Az országhatár felé néző falakat annak idején kívülről földdel borították, így is próbálták álcázni az erődöket. A kazamaták ezen oldalai szinte mindegyik romhalmaznál épségben megmaradtak.
Bent áporodott, párás a levegő. A mennyezeten arasznyi cseppkövek, sztalaktitok képződtek, a padlón pedig megjelentek a sztalagmitok. A közel két méter vastagságú födém repedései mentén az esővíz leszivárog. Ottjártunkkor, bár napok óta nem esett, folyamatosan csöpögött a víz, hangja a síri csendben kísértetiesen olyan, mintha egy természetes barlangban lennénk.
A kazamatákban, mivel jól elzárt búvóhelyek, vadállatok tanyáznak. Mi szerencsére eggyel sem találkozunk (azért a biztonság kedvéért hangos zajt csapunk, remélve, ha van is ott valami, valaki, azt elijesztjük), de a nyomaik jól kivehetők: a porban látszik a fekvőhelyük, a levedlett szőr, a trágya, sőt több nagyobb testű állat csontvázát is felfedeztünk. Ám nemcsak a négylábúak járnak le a bunkerekbe: amelyek mellett út vezet el, emberi nyomok: szemét is van bőséggel, illegális hulladéklerakónak használják. A pillepalackok és eldobált ruhaneműk mellett az egyik helyen hatalmas kupac törött üveg is hevert mindenféle háztartási szemét mellett.Ű
Ifj. Bajó János, a nagyürögdi tanács egyetlen magyar tagja megkeresésünkre elmondja, tudomása szerint a bunkerek a helyi önkormányzat kezelésébe tartoznak, de azokkal senki sem foglalkozik. Hozzáteszi: valamikor tervezték, hogy elbontják a romokat, de ez hatalmas és költséges munka lett volna, ezért hamar le is tettek róla. Úgy tűnik, a második világháború fura emlékművei továbbra is ott rejtőznek a szántóföldek közepén. Még szerencse, hogy a magyar-román barátság ma már a vastag betonfalnál is töretlenebb.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!