Akciós Odüsszeusz

„Kell lennie egy második, igazi világnak, mellékutaknak, kátyúknak, ahonnan érthető mindaz, amiért és amiben Görögország vergődik. A letérőt kerestük – ez a mi kelet-európai, balkáni perverziónk.” Parászka Boróka balkáni riportja, zakynthosi végállomással.

Válságturizmus. Senki se keresse ezt a kategóriát a turisztikai irodák kínálatában. Az utazás piaca még mindig a régi, összeomlás előtti, elvek szerint (nem) működik. A szerint a hiú és önző filozófia szerint, amely szerint azért vagyunk a világon, hogy valahol ne legyünk otthon benne. Pihenni így azt jelenti, hogy az otthoni, hétköznapi görnyedtségből kicsit máshol, másként hátra lehet dőlni, néhány napig másként másnak lehet lenni. Turisták hordái járják így a világot, a máshol jobb, máshol másabb igézetével és reményével, all inclusive.
Mi van akkor, ha nem kellenek ezek az illúziók? Ha a táguló, beutazható világ beszűkülése kezd foglalkoztatni? Ha az élményt a másságok és az ugyanolyanságok megélése jelenti. A térben és időben érteni akarás? Akkor válunk válságturistává. Kiváló úti célunk lehet Görögország, az ókori európai civilizáció és az újkori európai válság bölcsője. Megvan ennek a fajta utazásnak a maga módja, kisköltségvetéssel, kisautóval, otthonról vitt rövid kávéval, kis szendvicsekkel a szervezett utazásokon innen, a felületes útikalauzokon, prospektusokon túl.

Egymásba nyíló, egymásba omló világok. Ma Görögországba menni nem luxus, hanem megtakarítás: a gazdasági válság jó szándékú vámszedői lehetnek azok a turisták, akik kihasználják a görög életszínvonal zuhanását. Azt, hogy Európa hajdani turista paradicsoma az elszegényedők vidékévé válik: akciós áron lehet belépőt váltani egykori álomvilágokba, áron alul megsejthető itt az is, mit hoz a nem túl biztató, közös uniós jövő.
Különös élmény földrajzilag a válság, nem csak terek és idők közötti (árleszállított) utazásé, hanem az elvárások, az előítéletek, a társadalmi önképek találkozásának is a rendkívüli helyzete. Olyan világok nyílnak egymásra, vagy omlanak egymásba a válságban, amelyek korábban nem érintkeztek. Közelebb hoz az elnincstelenedés.
Romániából (a tiszavirág életű gazdasági fellendülés, majd a balkáni viszonylatban fegyelmezetten fogadott megszorító intézkedések országából) utazni Bulgárián keresztül Görögországba fontos tanulmányút. Már Bukarestből Giurgiu és Rusze felé venni az irányt is azt jelenti: letérni a térképről, legalábbis gyanús, veszélyekkel teli másod-harmadrendű utak felé fordulni. Az erdélyi átutazónak Bukarest, ha nem is világváros, de nagyváros, egyre rendezettebb, fényesebb, déliesen látványos. A Ploieºti felől közelítő bekötőúton át haladva a városközpontig mindenképp. Aztán a külvárosban, majd a börtönvároson, Jilavan túl szürkülnek a házak, eltűnnek az útjelek, szaporodnak a gödrök, az út menti szedett-vedett barakkok. Dél-Romániában minden kontúrját veszti.
Giurgiunál úgy kúszik tova az Európa hullámait hozó határfolyam, a Duna, mintha már minden mindegy lenne. Rusze, a kikötő-iker város, a Római birodalom valamikori őrvárosa bármilyen impozáns, bármennyire más, bolgár, cirillbetűs: annak a mementója, hogy itt, a Balkán e szegletén minden ugyanolyan. Ugyanazok a tömbházak, ugyanaz a szocreál hagyaték fogad, amelyet Giurgiunál (Brassóban, Marosvásárhelyen, és így tovább) magunk mögött hagytunk. Ismeretlenül is ismerős vidék.
Mondják, vigyázni kell erre, mert a bolgár rendőrök „utaznak” a román úrvezetőkre. De az igazság az, hogy a román úrvezetők nem urak: a sebességkorlát, az útjelek, a tiltótáblák számukra nem jelentenek semmit. Elvből, virtusból, reflexből szegnek szabályt. Ezért aztán tényleg, majdnem minden település határában ott a járőr, majdnem mindig román rendszámú autókat állítanak meg: rendszerint joggal. Szabadon suhanunk tovább mi, a válság vámszedő turistái, urizáló jókedvünkben tartjuk a rendet, sosem gyorsabban, sosem máshol és máshogy, mint amit a bolgár szabályzat megenged. Nem is „utaznak” ránk: csak megyünk előre a nagy, sötét Bulgárián, közvilágítás sehol, csak Szófia előtt és után, visszafogottan az autópályán, kísérteties falvak, még a házak is sötétek, mintha mindenki elhagyta volna ezt a tájat. Van még rosszabb, mint nálunk – állapítjuk meg, amint lehet – kicsit nosztalgiázva a sokat szidott romániai utak, a nyúlfarknyi autópályák után. Kell ez nekünk? Ez a van még rosszabb, min nálunk érzés? Vagy nem is olyan rossz nálunk? Ki tudja, ha Ausztriában nyaralnánk, hogyan látnánk a giurgiui lődörgő országvéget? Ha Ausztriában nyaralnánk, nem válságturisták lennénk.

Mítoszok köszönnek a táblákról. Bulgáriának, a sötét városoknak, és még sötétebb falvaknak, a végtelenbe vesző alföldeknek, az autót próbáló meredélyeknek ugyanúgy lesz vége. Egyszer csak. Egyszer csak megjelenik a kivilágított tábla, latin betűkkel – a ciril és a görög betűs feliratok között, hogy Greece. Olyan valószínűtlen: nyolc órával azután, hogy Giurgiu és Rusze között áthaladtunk a Duna-hídon, már itt van Görögország, Bulgária úgy volt, mintha nem lett volna. Sehol nem állítottak meg, sehol sem próbálták felkelteni a figyelmünket, egyetlen turistacsalogató táblát sem láttunk, egyetlen igazán vonzó üzenet sem jutott nekünk, átutazóknak. Görögország országtáblája is csak úgy ötlik a szemünkbe, mintha egy útszéli, az eddigieknél ígéretesebb bisztró cégére lenne.
Félve mutatjuk a romániai személyi igazolványt. Még mindig kísért a magyar-román határ évtizedekkel ezelőtti réme, a fegyveres határellenőrzés, a militáns vegzálás. De a félelem csak bennünk van, ezt sikerült áthozni a Balkánon szétterülő szocreálon. A határőrök félálomban pillantanak ránk, el sem kérik a személyit, úgy intenek, haladjunk nyugodtan tovább: Hellász barátságosan fogad. Szaporodnak az irányjelző táblák, görögül, angolul pontos nyomvonal rajzolva minden irányban: a sötét Kelet-Európa után nyugatos világba csöppenünk, egymást keresztező autópályák, közúti fényár. Már-már túl sok nekünk, akik kurtácska sztrádákhoz szoktunk. És különösen túl sok, amikor egyik autópálya kapu után a másikhoz érünk gyors egymásutánban: nem adják ingyen a közúti luxust, több mint két euró útpénzt pengetünk minden áthaladásért.
Más értelmet nyer itt a távolság. Bukarest és Nagyvárad között 600 kilométer van: „Nagy-Románia”, hol jobb, hol rosszabb utakkal, dugókkal, településközti hajtépéssel, gyorsulással és kényszerlassulásokkal tényleg nagynak, nehezen áthatolhatónak tűnik. Itt 600 kilométer már csak az, „ami hátra van”, jutalom levezetés. Az autópálya páholyából figyeljük a történelmi görög régiókat, mítoszok köszönnek fel a körzet táblákról. Thesszaloniki fénylik föl, majd jön az athéni letérő. Egy éve csábultunk már el arra is (nem lehet Athénba nem menni), de most kitartunk: az ország nyugati tartományai felé haladunk. A ragyogó autópálya-világ egyszerre lenyűgöző és egyszerre steril. Jól felépített rendszer, amellyel kapcsolatban azonnal érezni: nem lehet az egész Görögország ennyire olajozott, ennyire zökkenőmentes, ennyire pontosan számlázott és jól fizető, mert akkor mi végre a válság? Közúti karanténban vagyunk. Kell lennie egy második, igazi világnak, mellékutaknak, kátyúknak, ahonnan érthető mindaz, amiért és amiben Görögország vergődik. A letérőt kerestük – ez a mi kelet-európai, balkáni perverziónk.
Egyszer a görög autópályáknak is vége szakad, időben figyelmeztetnek: a jó világon túl sem olyan rossz az út, mint ahogyan azt mi, Giurgiu és Rusze határátlépői megszoktuk, de azért pontosan jelzi, merre lejt az ország. Félbemaradt építkezések, elhagyott, csődbe ment benzinkutak, üzletek maradtak hátra azok után, akik néhány éve még jobban reménykedtek. Nyomukban ott vannak a kevésbé reménykedők, a kiegyezők, a barkácsvilágba szorulók, akárha Bukarest alsót, Jilava fölsőt rónánk. Kis kunyhók mellett éjjel nappal ott álldogálnak vevőre lesve a zöldségárusok, szeptemberben már a sütőtök szezonja van, abból kapni a legtöbbet. Hatalmas, fényes sütőtök halmok ragyogják: Görögországban még az elszegényedés is napsütötte.

Szegénynek való vidék. Zakynthos szigete felé igyekszünk, sok okunk van erre. Elsősorban a válság diktál: itt kaptunk legolcsóbban (kitűnő minőségű) szállást. No meg „igazi” Görögország ez, látni akarjuk Navagio-öblében Odüsszeusz szikláit. És még annál is görögországibb ez a vidék: innen származik Solomos Dionusos, a görög himnusz szerzője, évszázadokon át fontos bölcsője az újkorban ez a sziget a görög nemzeti mozgalmaknak. És a nemzeti mozgalmakra, mi erdélyi magyarok, „hivatalból” kíváncsiak vagyunk, még a Balkánon is. Sőt.
Hibrid világba visz át a komp. Nyugati és kelet-európai turisták ülnek barátságosan egymás mellett: az angolok, németek, hollandok még ide járnak, a románok, moldávok, lengyelek, albánok (legszebb luxusterepjárókkal ők szálltak föl) pedig már itt nyaralnak. Kicsi a sziget, szűken fér meg a látogatók számára fenntartott, paravánok, kirakatok mögé szorított idegenforgalmi Görögország (Greece), a letagadhatatlanul, egyre szomorúbban elszegényedő Hellász mellett. A komp kikötőjében még színes és drága kirakatok fogadnak, néhány kilométerrel arrébb már ott az Európát behálózó olcsó üzletlánc egyik kirendeltsége. Ugyanolyan szabványépületben, ugyanúgy tájolva, ugyanolyan parkolója dugig tömve akciós termékekben reménykedő vásárlókkal – mint bárhol máshol az Unióban. Szegénynek való vidék.
Sokkolóan megnyugtató, hogy minden ugyanaz és ugyanott van, mint ahonnan mi jöttünk. Mégiscsak más világ ez: a kasszáknál klasszikus arcélű férfiak kezében csipog a legújabb kori fegyver, az árkód-leolvasó. A Trójai háború hőseinek leszármazottai kék egyenköpenyben, de fekete göndör szakállal ülnek a kasszagép mögött, izmos kezükben fürgén fordul a répa, a zeller. Ez hát az európai békeharc. A pulton óvszer villan szembe, a görögök ellenállnak a globalizációnak: itt saját márkát kapni, nem úgy, mint nálunk, az a neve, hogy Trója. Küzdve küzdjetek, és bízzatok görög testvéreink – szavaljuk a bevásárló központban nevetve-szorongva masírozva. Utunkat hangos csoport állja: felékszerezett, aranyfogú nők, tetovált férfiak, hangos dialektusukat nem értjük, de érezzük: ők itt a mások. Vidáman vásárolnak ők is a répák és a Trója-óvszerek között. Vidámságukat ellenségesen követik a kassza hősei. Rájuk is mordul valaki aztán, és megértjük a mordulásból, a szemek villanásából, és a kelet-európai ugyanolyanság érzékünkből: görög cigányok ők.
Utunk messze kanyarodik a turista karanténtól, fel a hegyi úton, a mordulás kísér, az út menti betonpalánkon szélsőjobbos graffitik, itt a „white power” jel az úr. Olcsó szállásunk valóban lenyűgöző: lábunk előtt a Jón-tenger, hátunk mögött olajfaligetekkel tarkított hegyek. Szomszédaink bolgárok, németek vegyesen, kis lakrészeinkben békésen elférünk. Honnan jöttünk? – kérdi szállásadónk, s mi félve mondjuk, hogy Romániából (nem is kísérletezünk az erdélyi magyar önmeghatározással, nem értenék). Meglep a válasz: „kedves-rendes népek a románok, sokan járnak ide”. Ilyent még nem hallottunk szerte Európában, hogy kedvesek, rendesek lennénk mi, a nép, akiknek tagjai vajon, hogyan vagyunk.
Igyekszünk megfelelni a fogadtatásnak, és lelkiismeretesen járjuk a zakynthosi falvakat. Megyünk felfelé a Via Veneton, a velencei gyarmatosítók útján, fel Keri felé, ahol az ország legnagyobb görög zászlója lobog. Hatvan négyszetméternyi nemzeti öntudat, és nem haragosa a Jón-tenger felől jövő szélnek. Mert végül győztek. Átmentek itt az olaszok, a törökök, az angolok, az oroszok, a németek. És tessék, most itt a zászló, az övék. De Keriből nem csak az Odüsszeusz tengerébe alábukó napot látni. Hanem a völgyet a kékköpenyes harcos-leszármazottakkal, a pár centes akciós párizsival, amely fölött összemordulnak a mások és az ugyanolyanok.
Messze jöttünk, és ugyanott maradtunk. A Balkán, Kelet-Európa a mi hazánk. Nézzük fejünk felett a hatalmas lobogót, „történetesen” kék-fehér, de olaszok, oroszok, törökök, németek és angolok után, kedves-rendes román turistaként, ugyan mit kezdhetnénk a színjátékokkal. Történetesen. Az útmentén itt is árusok, kedvesen kínálják a görög mézet, a mielet. Veszünk belőle. A Bucsinon is mindig veszünk. Talán az ízéért, talán az árusért, talán azért, hogy vigyünk valamit magunkkal haza. Valamit, ami nem romlik el, valamit, ami igazán édes. A mézes bödönök mellett szőnyegek kiterítve: ilyent nem veszünk, majdnem ugyanolyanok, mint a csíki szőttesek – mondjuk halkan, mert hangosan nem merjük megállapítani a balkáni hasonlóságot. Tartozunk a nyereg alatt puhított Etelközi nemzeti öntudatnak.
Hazafelé követjük a „white power” jeleit az útmentén, elkomorodnánk, de nevetünk kell a szemetes kukákon. Mindegyiken ott a helységnév, és a pontos megjelölés, hova való „démosz” birtokolja a szeméttartót. Hát ennyit a demokráciáról – szól az idei válságturizmus legfontosabb tanulsága. Thesszaloniki előtt az anarchisták falfirkái szaporodnak el az útmentén. Fontos információ, kik és hogyan élnek itt: aznap este hatalmas tömegek tüntetnek Görögország második legnagyobb városában, a megszorító intézkedések ellen. Az utcára vonulók dühéből keveset látunk, kivezet minket a görög valóságból a kivilágított, többsávos elkerülő út. El, egészen a sötét Bulgária felé, Giurgiunál észre sem vesszük, hogy országhatárt lépünk át.
Itthon, a Nyárád-mentéről nézünk csak vissza. Minden ugyanolyan. Hátunk mögött a ligetes dombok, a völgyben a morgós, árleszállított bevásárlóközpont. Csak a Jón-tenger nincs a lábainknál. És Odüsszeusz sem járt a házunk táján.