A szórvány kérdésére Válaszúton a felelet

Kallós Zoltánt, a Kossuth-díjas néprajzkutatót talán senkinek nem kell bemutatni, a nevével fémjelzett alapítványt szintén elismerés övezi. Lakhelye, hetven év munkáját őrző múzeuma, és a száz gyereket ellátó szórványkollégiuma alig huszonöt kilométerre Kolozsvártól, Válaszúton található, ebben az ezerhétszáz fős faluban, ahol háromszázan beszélnek magyarul. Válaszúti terepszemléje tapasztalatait Kustán Magyari Attila foglalta össze.

Állítólag rossz polgármestert fogott ki nyolc évig, de az utóbbi időben változott a helyzete, és fejlődésnek indult Válaszút (Rãscruci), köszönhetően annak, hogy a Kolozsvár környéki vállalkozások még elmerészkednek idáig. Egyébként csendes falu ez, békés, okot ad rá, hogy az emberek büszkék legyenek rá, tudom meg az üres, kissé romos állomástól a főúthoz vezető úton, a rám köszönő emberektől. Magyar hangot nem hallok egészen addig, amíg meg nem érkezem a főút mellett emelkedő épületegyütteshez, a Kallós Alapítványhoz, útközben is csak a Bánffy-kastély közelében haladok el, ahol Wass Albert született.
Balla Ferenctől, a Kallós Zoltán Alapítvány igazgatójától tudom meg, hogy az utóbbi évekhez viszonyítva nem számíthatunk sok újdonságra, ez a nehéz körülmények között azonban inkább jó hír, mint rossz. Egy komolyabb változásról mégis beszámolhatunk, az pedig a szakoktatás újraindítása, mezőgazdasági szakosodással. Jelen pillanatban tizenhárom gyereket toboroztak ehhez, az elképzeléseik alapján pedig színvonalas oktatásra lehet számítani a jövőben
– A magyar szakképzés problémákkal küzd, nincsenek szakiskolák, vagy nagyon szűkös a felhozatal, ezért döntöttünk egy ilyen profilú osztály indítása mellett – mondja az igazgató, aki egy duális képzést vázol fel előttem, tehát az elméleti tudás felhalmozása mellett a gyakorlati rész erősítését. Az alapítvány filozófiája láthatóan erre ad biztosítékot, Balla úgy fogalmaz, „az oktatás nem ér véget az iskolában: itt megkapják az elméleti oktatást, az alapítványnak pedig az kell legyen a feladata, hogy bevezeti őket a gyakorlatba”.
Egy mintafarmot hoznak létre a jövőben, ahol maguk tapasztalhatják meg a kicsiben gazdálkodást úgy, hogy a nagyobb feladatokkal is elbírjanak a későbbiekben. Az a fontos, mondja az igazgató, hogy megtanulják: hogyan tervezzenek, hogyan áruljanak, mit termeljenek meg. Szerves, tájközeli gazdálkodásra tanítanak, aminek segítségével az iskolapadokból kikerülve ezek a gyerekek képesek lesznek megállni a lábukon.
Szintén a gyakorlati oktatáshoz tartozik, hogy a domboldalon álló csűrt lebontják hamarosan, a helyére kézműves ház épül, ahol a múzeumban fellelhető tárgyi néprajz egyik részét felújíthatják, illetve újragyárthatják. Ez a foglalkozás nem csak felnőtteket szólítja majd meg, hanem a kicsiket is.

Jár, de nem jut 1999-ben indult útjára a válaszúti szórványkollégium. Akkor húsz környékbeli települést jártak be, felmérendő az anyanyelvi oktatás lehetőségeit, az eredmények pedig elkeserítőek voltak: a 0 és 6 éves kor közti magyar gyerekek kilencvennyolc százaléka számára nem volt biztosítva tanulási lehetőség. Negyed évszázada nem működött magyar iskola Válaszúton, amikor végül beindult az alapítvány működtette intézmény, mindössze négy gyerekkel – ez a szám lassan, de biztosan növekedett, 2006-ban már közel ötven fő iratkozott be az iskolába, tavaly már kilencvenhat. Ebben az évben is tartják ezt a szintet, és ha szeretnének is bővülni, annak kizárólag anyagi akadályai vannak. Folyamatos kihívás fenntartani az intézményt, a magyar állam és a különböző alapítványok, valamint adományozók mellett a román fél is hozzájárulhatna ehhez, de egyelőre csak papíron, a törvény szövegében teszi ezt meg. Az alapítvány folyamatosan jelzi, hogy szüksége volna támogatásra erről az oldalról is, a válasz viszont mindig csak az, hogy „jár, jár, de nem jut”. Éppen ezért a személyzet neve melletti címke is inkább csak dísz: van, hogy az igazgató sofőr is, az luxus volna, ha csak a saját munkáját végezhetné. Ezeket azonban pozitívumként élik meg, az ars poeticájuk az, hogy az ilyen intézményekre szüksége van a társadalomnak, ezért keményen dolgoznak. Ez nem csak az iskola fenntartását jelenti: vakáció idején, nyáron itt konferenciát lehet tartani, táborokat szervezni.

El nem engedett kezek Ha már van szerencsém egy kollégium vezetőjével beszélgetni – aki mellé ráadásul Kallós Zoltán is beült, meghallgatni a mondandóját –, igyekszem megtudakolni ennek a berendezkedésnek az előnyeit és hátrányait. Számos gyerek érkezik a környékről, elsősorban a szomszédos Bonchidáról, mások távolabbról jöttek, ezért nem is mennek haza, legfennebb hétvégenként.
Balla Ferenc szerint a rendszer fő célja, hogy a leggyengébb képességű gyerek is elfogadható szinten legyen, ne legyen számára probléma az írás és az olvasás, az összeadás, a kivonás. Ha ez nem teljesül, mondja, akkor gyakorlatilag baj van, dilemma pedig éppen ezért merül fel ma: mivel az erdélyi magyar társadalom pedagógusi gárdája egyre kevesebb olyan embert mutat fel, aki hivatástudattal bír. Ilyenkor még mindig az a jobb megoldás, ha a nyugdíjas tanító nénit kérjük meg, mint ha szakképesítés nélkül alkalmaznánk valakit. A kérdés az, hogy meddig is tartsunk fenn egy iskolát? Opció-e az, kérdi, ha négy összevont osztályt kell tanítania egy embernek?
– Tisztában vagyunk azzal, hogy egy hatéves gyereket nagy nehézség elmozdítani otthonról, de ha ez az oktatás kárára van, akkor hol a határ, amit meghúzunk? – teszi fel a kérdést. Ennek ellenére a gyerekek nem csak, hogy hozzászoknak az új életformához, hanem meg is szeretik azt. Ez azért is történik így, jelzi az igazgató, mert sokan rosszabb körülmények közt élnének otthon, itt azért mégiscsak rendszeresen étkezhetnek, kulturált körülmények közt élnek – magam tanúsíthatom –, ami irigylésre méltó. Mielőtt Balla Ferenc megérkezett volna, Eszenyei Katalin titkárnő vezet körbe az intézményben. Õ maga korábban tanított is itt, úgyhogy jól ismeri a tanulószobát, az osztálytermeket, amelyekben a kis asztalkák és székek között úgy érzem magam, mint egy óriás. A szülők, ha nehéz körülmények közt élnek, nem kell hozzájáruljanak a gyerek iskoláztatásához, ez pedig óriási terhet vesz le a vállukról.
Nem csak a gyerekek ragaszkodnak az intézményhez, de az intézmény sem engedi el a kezüket. Amikor megkérdezem az igazgatótól és Kallós Zoltántól, hogy emlékeznek-e még hajdani diákjaikra, akkor egymást váltogatva sorolják név szerint, hogy ki hol tart éppen, hová iratkozott be, vagy mit dolgozik: ez kinetoterápiát végzett, az harmadéves a tanítóképzőben, a harmadik felfüggesztette a tanulmányait, hogy pénzt gyűjtsön, a negyedik gazdálkodik, stb.
– Mi a híd szerepét töltjük be köztük és a társadalom között – vallja az igazgató. – Az nem működik, hogy a rendszert felépítettem, kiment a gyerek, és bezárom az ajtót.
Szerencsére a folyamat nem is áll meg a negyedik osztály után, a következő négy évet a szamosújvári kollégium biztosíthatja a diákok számára, és az elsöprő többségük él is a lehetőséggel. Ez persze nem egy rózsaszín világ, ahol minden olajozottan működik, de sikerélményekben nem szűkölködik a válaszúti iskola.

Ennyi érték nincs is Régi vicc, hogy a székely bácsi, amikor egy állatkertben járva szembesül a zsiráffal, így kiált fel: „ilyen állat nincs es”! Így vagyok én is a Kallós-gyűjteménnyel. Ha már Válaszúton járok, az iskolával szemben emelkedő múzeum látogatását nem hagyhatom ki. Szerencsémre professzionális vezetőm van, Eszenyei Farkas-Gábor, aki az ajtóban állva röviden felvázolja az épület történetét, azt a több évtizedes munkát, amibe betekintést nyerhetek. Az épületet nyolcvan éve vásárolták meg a Bánffyaktól, később azonban, a Ceauºescu érában meg kellett válniuk tőle. A rendszerváltást követően ismét visszakerült a Kallós családhoz, az iskola alapításakor pedig mindent ide zsúfoltak be: az egyik szobában Kallós Zoltán lakott, a másikban a titkárság működött, a harmadikban oktattak, stb.
Mivel Kallós Zoltán folyamatosan vásárol újabb és újabb néprajzi értékeket, ezért a gyűjtemény száma egyre csak gyarapszik. A múzeumban kiállított tárgyak alig egyharmadát képezik ennek a hatalmas kincsesbányának, a hétezres tárgyi gyűjtés többi része az épület alagsorában, korszerű védelem alatt áll, úgy elraktározva, ahogy azt egy magára valamit adó intézményben illik. A muzsikát kedvelők számára is van, miért ide jönni: a múzeum tizennégyezres hanganyag kollekciója ad okot erre.
Nyolc különböző szobában járhatunk, kétezer-kétezerkétszáz tárgy tárul a szemem elé. Ugyan fotózni többnyire nem szabad, a sajtós számára engedményt tesznek ezúttal.

A nyolc szoba titka Az első teremben Válaszút és környéke hagyományaival, színvilágával, motívumaival ismerkedünk. Ezt elsősorban az a nyolcvanhét, egymás mellett és alatt sorakozó párnahuzat illusztrálja leginkább. Jól látszik, hogy a piros és a kék szín dominál ezen a vidéken. Ismerkedem egy szerelmi ajándékkal is, egy olyan orsófogóval, amelyen a következő szöveg áll a fennebb elhelyezkedő kakas, a lennebb álló tyúk társaságában: „Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki, minden madár az én bánatomat zengi”.
Alig hat kilométerrel távolabb a környéktől, Palatka, Szovát, Visa, Keszü vidékén a fekete színű cérna dominál. Ez a szín könnyen előállítható fakéregből, a gyapjút is ezzel festik, de nem csak gyakorlati magyarázata van ennek: tudni kell, hogy ezen a vidéken olyan honfoglaló magyar nemzetségek telepedtek le, amelyek a türkökkel is érintkezve átvették a kéket, mint a gyász színét, így ezen a részen a fekete csak később lett a gyász jelképe. Rátétes varrású mellényeket látni itt, bőrre bőrt varrtak, ugyanakkor Kallós Zoltán kedvencével, a szőrabrosszal is ismerkedhetek.
A következő szobában a mezőségi Szék tárgyi hagyatékát találjuk. 1717-ben tatárok támadnak a település lakóira, alig száz lelket hagyva életben maguk után. A kipusztuláshoz közel álló falu megmaradt társadalma a tragédia emlékére örökös gyászt fogad, ezért található a viseletükben a fekete fejkendő, és ezért veszik szigorúan a hagyomány őrzését. Azok a lyukacsos fánkos és palacsintás tányérok ennek ellenére már nem lelhetők fel a faluban, amelyek itt a falon sorakoznak egymás után.
A kalauzoló szakember a legszomorúbb szobaként mutatja be a szászokét, emlékeztetve arra, hogy ez a mára eltűnt kultúra valaha nyolcszázezres közösséget jelentett a Kárpátok Géniuszának színre lépése előtt. A kiárusított közösség anyagi kultúrája rendkívül érdekes, a teremben női bunda, leányviselet, tizenkilencedik századi párnákat, palástot, főkötőket látni, a tragikus múlt és a gazdag kultúra elegyét jól illusztrálja a berendezett szoba.
Nádasmente, vagy Cifra Kalotaszeg a Nádas patak menti magyar falvakból áll, a jelzőt – cifra – kiválóan illusztráló terembe lépünk. Eszenyei elmondja, a legszebb erdélyi népi viseletek találhatók itt, egy színpompás, kellemes világ. A konfirmáló viselet magáért beszél, a lányoknak készített ruha a szülők és rokonok alapos munkája.
Egy szobával arrébb egy, a Kalotaszeg pompáját a mezőségi egyszerűséggel egyeztető vidék hagyatéka tárul elénk, elsősorban Györgyfalva, de több falu ide tartozik. Jellemző erre a vidékre, hogy színeket vesznek át a román közösségektől, a sárgát, a királykéket, a rózsaszínt, a narancssárgát.
A múzeum tetőterében, a valamikori kollégium helyén ma további kincsek sorakoznak. Itt található a csángó szoba, hiszen Kallós Zoltán sokáig tanított közöttük, a szívébe zárta azt a vidéket. „Szépségeiben lenyűgöző, embereiben különleges, népművészetében páratlan, kultúrájában kimeríthetetlen” vidék ez, ahogy azt Eszenyei Farkas-Gábor fogalmazza meg. A továbbiakban látni néhány székely viseletet, Kallós azonban soha nem látta értelmét, hogy egy, tájházaiban, őrzött gyűjteményeiben gazdag vidékről maga is felhalmozza az értékeket. Az utolsó epizódban a román értékek töredékét láthatjuk Beszterce-Naszód környékéről, különleges ingujjakat olyan igényes hímzéssel, amely csodaszámba megy, emellett találni itt pávatollas kalapdíszt, férfimellényt, rejtélyes módon két órazsebbel.
A múzeumot bárki meglátogathatja, ezért nem érdemes és nem ildomos felsorolni mindazt, amit tartogat. Válaszút kincsei több évtizedes munka eredményeképpen születtek, legyen szó az iskola működéséről, vagy a múzeumi darabokról, a látottak alapján meg elmondható, amíg a munkát folytathatják, nem kell attól tartani, hogy mindez feledésbe veszne.