A szárnyas oroszlán lombard városa (1.)

2016. 09. 07. 10:24

Bergamo 370 esztendeig tartozott Velence fennhatósága alá. Ez a „megszállás” a javát szolgálta, hiszen ekkor vált a reneszánszkori Itália egyik legvirágzóbb településévé. Szilágyi Aladár önnön éveivel dacolva, egy hirtelen orkánnal szövetkezve, ostromolta meg a középkori várváros falait.

 

Szent Ágoston kapuja a szárnyas oroszlánnal

 

Hajnalra terveztem az indulást, gyalogszerrel szándékozom meghódítani a Citta’Alta magas falait, két órával az első busz ébredése előtt. Hiába várom, nem hasad a hajnal, derengés helyett egyre nyomasztóbb komorlás, erősödő, szűnni nem akaró mennyei ágyúdörgés, orkánná fokozódó szélvihar kezdi riporterségem helyett az ostromot. A L’Eco di Bergamo másnap arról számol be, hogy hatvan esztendeje nem volt Lombardiában ehhez mérhető, ekkora pusztítást okozó égi veszedelem.

Bár a szél ereje alig lankad, a felhőszakadás csillapultával mégis betájolom magam a Porta S. Agostini irányába. A háromosztatú várkapu középső timpanonja fölött Szent Márk szárnyas oroszlánja fogad, jelzi, hogy ezek az ötven méter magas, sarokbástyákkal és őrtornyokkal erősített, hat és fél kilométer hosszú várfalak a Serenissima Repubblica di Venezia felségterületén emeltettek. Bergamó stratégiai szerepe rendkívül jelentős volt a Köztársaság számára, hiszen a szomszédos Milánó már a spanyol Habsburgok fennhatósága alá tartozott, és Amerika, illetve a nagy óceáni hajóutak felfedezése után Velence, a tengeri kereskedelem addigi ura, a szárazföldön volt kénytelen a hálózatát továbbfejleszteni. Így vált Bergamo városa a Közép-Európa felé vezető utak legfontosabb csomópontjává. Miközben a várfalakon belül zavartalanul fejlődhetett, virágozhatott a Felsőváros, melynek csodáit most a magam örömére törekszem megtalálni.

 

Ágoston nem fogad, Mihály rejtőzködik

Ámulatra késztető mutatvány, ahogy a járművek – főleg a tömzsi városi buszok – miként jutnak épséges épen keresztül ezeken a szűk várkapukon, hiszen alig lassítva, a meredeken kanyargó szerpentinen ereszkedve kell becélozniuk magukat, arasznyi távra a vaskos falaktól. Most éppen egy teheneket szállító konvoj surran fölfelé. Le is fékez a szemközti, fákkal övezett dúsfüvű réten, a gazdák óvatosan eregetik-terelgetik lefelé a duzzadó tőgyű jószágokat. Két dór oszlopcsonk közé kifeszített óriásbanner hirdeti, hogy itt, a Prato della Fara domboldalán zajlik a Festival del Pastoralismo, tehénvetélkedővel egybekötött hegyisajt-verseny lesz a megnyitó napján. Bár szíves örömest megkóstolnám a helyi specialitások, a taleggio, a grana, a parmigiano ízeit, de nincs rá érkezésem, hiszen itt, az óváros küszöbén, ölelésnyire egymástól, két műemlékgyanús templom integet.

Szent Ágoston monostorát és a mellette magasba szökő, későromán stílusú egyházat még odalent, az Alvárosban kinéztem magamnak. De csalódnom kell: az 1290-ben emelt templom a hozzá tartozó épületekkel együtt – errefelé szokatlan módon – meghökkentően elhanyagolt. Minden kapuja zárva, hiába kerülgetem a klastromkertet, nem jutok beljebb a malterrongyos falakon. Pedig érdemes volna körülnézni odabent, hiszen egy várostérkép tanúsága szerint a hajdanában teológusokat és filozófusokat képző, különös elnevezésű Accademia degli Eccitati belső terei bővelkednek gótikus freskókban, a trecento bergámói festészetének gazdag „antológiája” ez. Mindenütt lakat, a kerengő fölötti sötét ablaksorok felől semmi életjel, csupán egy hevenyészett felirat tájékoztat arról, hogy az ingatlan, kolostorostul, extemplomostul, „a Bergámói Egyetem egyik székhelye”…

A szemközti San Michele al Pozzo Bianco longobárd alapítású istenháza, a 8. századból. Nevét egy mellette kínálkozó, római kori fehérmárvány kútról kapta. Az ezerháromszáz esztendeje emelt épületnek nyoma sincs, a 12. században teljesen átalakították, a kor ízlése szerint. Viszont ezzel a bővítéssel kínáltak kellő spáciumot az érthetetlenül sokáig elfeledett, a 20. században újra felfedezett Lorenzo Lotto számára, aki Scene della vita di Maria címen alkotott freskósorozatával a velencei reneszánsz iskola egyik legjelesebbjének bizonyult. Pechemre – bár a templomajtó tárva-nyitva – Szent Mihály sem hajlandó megmutatkozni előttem, homályban fogad, odabent egy teremtett lélek sem tartózkodik, s a roráté utáni, reggeli mise előtti félderengésben a hideg tónusok átmeneteit mesterien alkalmazó piktor dinamizmusát alig-alig érzékelhetem.

A Prato della Fara domboldala, a pásztorfesztivál helyszíne

 

Apácák és rasztatündérek

Ez az én formám: alig indulok tovább a via Porta Dipinta kaptatóján, visszapillantva látom, hogy az orsolyarendiek közeli zárdaépületének kapuján két apáca lép ki, a hirtelen újraéledt záporban oldalaznak a templomig, és szempillantás alatt fényáradatot varázsolnak a szentegyház hajójába. Nem, nem fordulok vissza, hiszen úgy tűnik, a hajnali orkán tért magához nagyobb tűzerővel, itt forgolódva Lombardia egén. Rézsútosan az ursuliták klastromával szemben, egy Kanonok-sornyi árkádos palota alja kínál némi menedéket a felhőszakadás elől. Bár esőköpennyel is fel vagyok vértezve, a váratlanul körém kavargó forgatag a bőrömig áztat. Csak bámulom az ódon tetőkről alázúduló, az ólomcsatornákon túlcsorgó zuhatagot, a sikátor immár térdig érő patakját, mely itt, a boltívek alatt is már a bokámat nyaldossa. Várakoztomban a menházként is fungáló kolostor oromszobrait tanulmányozom, de nem tartom valószínűnek, hogy – ha becsöngetnék – a Merici Szent Angéla által alapított, fiatal lányok tanítására hivatott rend kapuja megnyittatnék előttem.

De mit ad isten?… A terecske másik sarkán díszelgő, szerényebb palazzóra fordítva a tekintetem, észreveszem, hogy meg-meglibben a sarokerkély függönye. Félrehúzzák, és látom, hogy két lengefehérbe öltözött, teltkarcsú, raszta frizurás tündér integet. Barátságosan visszaintegetek nekik, de nem elégednek meg ennyivel, megbillentik az ablakot, és a lombárd idióma valamiféle afrikai változatát használva adják értésemre, hogy „dolce, tesoro, gyere fel!” – Hogy mi várt volna rám odafent, és hogy miért nem tettem eleget a lányneveldével szomszédos nőegylet magasából érkező szíves invitálásnak, annak megválaszolását olvasóim képzelőerejére bízom. Ki tudja, talán unatkoztak a vendégelrekesztő viharban, talán megsajnálták a szemközti árkádok alól feléjük bámészkodó ázott verebet, és egy ruhaszárítás erejéig az apácák helyett is menhelyet kínáltak volna számomra?…

A 8. században longobárdok által alapított San Michele al Pozzo Bianco templom

 

Türelmem elnyeri méltó jutalmát, a felhők zsákja végleg kiszakadhatott, immár verőfényben fürdik a reneszánsz mindenség. Tapasztalt vándorlegényként megtanultam, hogy gyakran a legártatlanabbnak tűnő zugba, átjáróba is érdemes bekukkantani. Most is megtorpanok a via Osmano két palota közti, a várfalnak ereszkedő sikátoránál. Palazzo Calepio: hogy mit rejteget, nincs módomban felfedezni, de a mellette ajánlkozó lengőhídon átkelve, egy függőkert sétányain groteszk törpenép sereglik elibém. Nem, nem a nálunk honos törpeipar egyengiccsei – megannyi karakter: utcai jokulátorok, tréfamesterek, regősök ivadékai ők. A szemközti épület márványistállójának hellén fogantatású maradványai üzenik, hogy mekkora kultusza lehetett a lovaknak errefelé. Az istálló tövében bővizű kút, felirata szerint kilenc évszázada fakasztott forrás táplálja. Lehasalok, belemártom a fejemet, nagyokat fújok, prüsszögésemet akár egy hátasló is megirigyelhetné. Hopp, még egy látnivaló: a sikátor végén, a lőréssor közepén apró bronztábla jelzi: ezen a szűk nyíláson keresztül kellett bedobni a hírhedt velencei titkosrendőrség „postaládájába” a feljelentéseket, a Tízek tanácsának szóló, bizalmasnak szánt leveleket. Hogy ezek a küldemények miként juthattak a Signoria magas színe elé, az számomra rejtély marad, hiszen bármennyit lapogatom-tapogatom, nem találom meg a kőláda nyitját. Azt másnap hallom rőtszakállas lombard kollegámtól, Marcótól, hogy bizony, aktivizálni kellene a középkori kőpostát, nagyon elkelne ez a jól bevált velencei intézmény, hiszen éppen a via Osmano környékén él és virul legintenzívebben a lakásmaffia, a telekspekuláció, az ingatlanárak az egekbe szöktek errefelé. Minden újonnan megválasztott sindaco (polgármester) fogadkozik, hogy rendet teremt, de legutóbb is, az egyik esélyesnek tűnő jelöltről kiderült: legalább félmillió euró erejéig személyesen érdekelt egy nem egészen korrekt lakásbizniszben.

A Mercato dele Scarpe, azaz a Lábbelikereskedők tere

 

Stuzzichini, a javából

Az orkánközjáték ellenére nagyjából betartom hajnalban elképzelt ütemtervemet, délidőre felcaplatok a Mercato delle Scarpe, a Lábbelikereskedők terére. A keletről Velence, délről Milánó irányából, a többi három városkapu felől érkező utak már a középkorban itt találkoztak, így, ez a piazza már a Citta’ Alta falainak elkészültekor az országos nagyvásárok színtere volt. A palota, melynek udvarában jelenleg a siklóvasút felső állomása található, egyik szárnyában a szabók, másikban a hentesek és mészárosok céhének impozáns székháza volt. A szemközti árkádok alatt aranyművesek műhelyei sorakoztak. A tekintélyes ipartestületek tagjai, a kereskedők, a bankárok egymással vetélkedve emeltek előkelő, arisztokratikus igényekről és ízlésről tanúskodó rezidenciákat. A piactér gyújtópontjának míves kőfallal, kovácsoltvas könyöklőkkel övezett antik ciszternája kedvelt szusszanóhelye a városnézésben elfáradt turistáknak.

Ami errefelé magától értetődő: a halszálkás kövezettel burkolt tér köröskörül éttermekkel, kávéházakkal van kibélelve. Szemügyre veszem a hangulatosabbnál hangulatosabb kiüldéket. A sarki polenteriát nézem ki magamnak. Ez a szerényebb kinézetű, puliszka alapú kifőzde inkább passzolna a pénztárcámhoz, viszont a főétkek elkészültéig még két fertály órányit várakozni kell. A zsoldosvezér kinézetű, málét kavargató főzdemester talán megneszelte a gyomrom korgását, áthajol a pulton, és felajánlja, hogy éhem pillanatnyi csillapítása végett csipegessek a tálcára aprózott, előételnek szánt, szalonnás-sajtos puliszkafalatkákból. Az elnevezésük – akár az olasz konyhaművészet megannyi remekművének a neve – csupa zene, csupa muzsika: stuzzichini di polenta con pancetta. Kell-e ennél fülbemászóbb, bélbolyhokat borzolgatóbb eufónia?

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!