Színház az árok szélén

2016. 09. 07. 20:41

Szakmai vita tehát nincsen, helyette egy könnyű nyári favicc alakult át lassan a kezelhetetlenségig eszkalálódó hisztériává, aminek azonnal véget kéne vetni, amíg nem késő, ha már nem késő, és nem csak a színház miatt, hanem leginkább az egyébként is erősen megviselt Bihar megyei magyar közélet védelme érdekében. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

 

Hosszú ideig azon az állásponton voltam, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház menedzser-igazgatói posztja körüli ingyencirkuszból kimaradok, hiszen sokrétű érintettségem okán bizonyára nem tudok objektív lenni. Most viszont az összes kételyem ellenére, a helyzet jelenlegi állásánál, fontosnak tartok bizonyos szempontokat a közbeszéd tárgyának ajánlani, vagy legalább kísérletet tenni erre.
Azzal kezdeném talán, hogy személy szerint minden szempontból a versengés és a meritokrácia híve vagyok, azt gondolom, igencsak jót tesz a teljesítménynek, hogy bizonyos időközönként egy adott poszt betöltőjét ki lehet hívni, meg lehet mérkőzni vele a tisztségért. Egy ilyen helyzet a kihívottnak is jó, hiszen nem csak rutinszerűen, hanem élesben is kénytelen rápillantani az addig elértekre, és felmutatni, hogy maradt még benne üzemanyag a folytatáshoz, illetve a kihívó is (még ha nem is jár sikerrel) rendkívül hasznos új impulzusokkal gazdagíthatja a rendszert.
Szóval bizonyára lenne olyan helyzet, amiben azt az álláspontot képviselném – kérve-kéretlenül –, hogy Romániában eddig példa nélkül állóan, Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatója vezette szakmai bizottság által megítélt 9,45-ös átlagjegy ellenére is Czvikker Katalin főigazgatónak meg kelljen mérkőznie a folytatás jogáért.
Tenném ezt akkor, ha az elmúlt hónapok komoly szakmai vitákkal teltek volna, ha színházcsináló nagyvadak köröznének a környéken, ha csodálatos ötletek magvai keringenének a szélben a Szigligeti felett, termékeny táptalajt keresve, de a döntéshozóknak még ez esetben is komolyan fontolóra kéne venni, hogy ezeket a nagyszerű ötleteket megbírja-e az öt éve épülő infrastruktúra, ami egy színház esetében éppen csak a komoly alapok letételére elég, vagy egyáltalán, letétettek-e már az alapok.
A színházi emberek viszont, akik eddig megnyilvánultak az ügyben, a jelenleg megkezdett út folytatása mellett teszik le a voksukat, versengés helyett inkább segédkezet nyújtanak a jelenlegi vezetésnek, hiszen pontosan tudják, a születő, illetve gyermekéveit töltő teátrum milyen törékeny jószág, jó helyen látják azt az eddigi kezekben.
Szakmai vita tehát nincsen, helyette egy könnyű nyári favicc alakult át lassan a kezelhetetlenségig eszkalálódó hisztériává, aminek azonnal véget kéne vetni, amíg nem késő, ha már nem késő, és nem csak a színház miatt, hanem leginkább az egyébként is erősen megviselt Bihar megyei magyar közélet védelme érdekében.
Amíg csak a „közönségbarát” lemez volt műsoron, még nem is volt annyira nagy a baj, hiszen a színház „kénytelen” volt a statisztikák nyilvánosságra hozatalával még az eddigieknél is átláthatóbbá tenni a működését. Például kiderült, hogy a „sokak” (?) által visszasírt Meleg Vilmos-éra legjobb éveinek nézőszámait Szabó K. István zavartalannak alig mondható első két éve is több ezer jeggyel verte, a Szabó K. távozását kitermelő balhé után pedig Novák Eszter első évada, remek statisztikát hozva, szintén rávert pár ezret a közönségbarát színház mintapéldányára, ami ellen annak idején még – korabeli felvételek szerint – Molnár Júlia is művészi önérzettől fűtve tüntetett. Kár, hogy ugyanez az önérzet nem arra vitte, hogy a tények alapján alakítsa ki álláspontját a jelenlegi vezetéssel szembeni kritika megfogalmazásakor, pontosabban tényleges kritikát fogalmazzon meg puszta vádaskodás helyett, a „150 ezer fős Bihar megyei magyarság” érdekeit emlegetve, vagy mélységében foglalkozzon az oly vehemensen képviselt közösség összetételével és azzal, hogy a bihari sajátságok milyen kihívások elé állítják a színházat. Pedig lenne miről szólni.

Például arról, hogy az ezredfordulón 150 ezres magyarság 2011-re 138 ezresre fogyott, és sajnos kifejezetten rossz állapotban van. Mint egy korábbi, Pásztor Rita szociológussal, a Partiumi Keresztény Egyetem Társadalomtudományi Tanszékének adjunktusával készített anyagban már írtam, az Érmellék Bihar megyére eső részén, tehát a legnagyobb magyar tömbben az országos 14,38 százalékkal szemben a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya 6,38 százalék, a 10 éves kort meghaladó összlakosság 61,92 százaléka befejezett iskolai végzettségként maximum nyolc osztállyal rendelkezik. És akkor a faluját életkörülményei miatt elhagyni alig képes, a statisztikák alapján 6-7 százaléknyi, a szakember szerint jelentősen alulbecsült magyarajkú cigányságról még szó sem esett, már amennyiben a velük való foglalatosság belefér Molnárék „nemzeti” irányultságába. Ha valakiben felmerül, hogy jön ez ide, elmondom, a 21. század színháza rendkívül hatékonyan képes ilyen közösségi ügyekben is részt venni, sőt, a mienkhez hasonló esetekben ezt felelőssége megtenni.
Ha ennyire nem is szaladunk előre, arról mindenképpen beszélni kéne, legalább nagy vonalakban, hogy egy társadalmilag-gazdaságilag hátrányos helyzetű térségben, mint amilyen sajnos a miénk, milyen küldetése, illetve korlátai lehetnek a színháznak, teszem azt, miképpen érje el a nagyszámú, és gyors ütemben termelődő funkcionális analfabétákat, amit az alacsony hatékonyságú oktatási rendszer mifelénk is ont magából. Csak a statisztika kedvéért: az OECD szerint Romániában 37 százalékos a funkcionális analfabéták aránya a 15 évesek körében, a fent említett tragikus adatok fényében sejthető, szűkebb pátriánkban minimum ilyen, de feltehetően rosszabb a helyzet. Ők már csak PR szempontból is komoly problémát jelentenek, hiszen az elérés hagyományos csatornáin (műsorfüzet, online jelenlét) nem megközelíthetőek.
Az egyszerű logikával is bizonyítható, hogy a megoldást nem az a fajta közönségbarát műintézmény jelenti, amit Molnár Júlia hirdet és követel, hiszen a hátrányos helyzeten változtatni kéne, a tanító szándékot viszont Molnár Júlia egyenesen kikéri magának. Arról nem is beszélve, hogy a Romániában is fogható Nóta- és Izaura tévékkel, az Érmelléken is népszerű falunapok, böllér- és gulyásfőző-versenyek programjával, amelyeken sok helyen éppen Molnár Júlia nyújtja át nótacsokrait a nagyérdeműnek, a mindenféle esztétikától csíramentesített szórakoztatás mondhatni most is mindenki számára elérhető, tehát üdítő hatását, amennyiben van neki, bőven kifejtheti, nem kell nekiszentelni a megye legfontosabb magyar kulturális intézményét.
Azt már nem is említem, hogy a Szigligeti Színház menedzser-igazgatója három társulatért visel felelősséget, Molnár Júlia megszólalásaiban a bábosokról és a rendkívül komoly eredményeket felmutató táncosokról viszont szó sem esik, mint ahogy az állást még a művészeti szempontoknál is jobban érintő gazdasági-munkáltatói kérdésekről sem, amit mondjuk kevésbé csodálok, hiszen a művésznő sem szakirányú végzettséggel, sem tapasztalattal nem rendelkezik e téren.
Szóval nem azt sodorja a helyi sajtó és a Facebook hírfolyama, amit akár szakmaiság okán, akár pusztán a közösség önérdekeit tekintve kéne, hanem egyre inkább elmérgesedik a helyzet, „kulturális hajléktalanozással”, „bal-libezéssel”, és ki tudja, mi következik még.
Az már csak az ügy zamatát gazdagítja, hogy a színházat rossz magyarországi minta alapján a mindennapi ösztön-politika legaljára lerántó kampánynak aktív részese Sárközy Zoltán is, akiről nehezen eldönthető, hogy a Jászai Mari-díjas színházrendező Novák Eszterre, a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetem osztályvezető tanárára tett dehonesztáló, minden szakmai érvet nélkülöző, uszító megjegyzéseit Molnár Júlia férjeként teszi-e, avagy az RMDSZ Bihar megyei ügyvezető alelnökeként, és ha utóbbi, akkor mi erről a Szövetség vezetőségének a véleménye.
Én tudom, hogy a politikum számára a színház ügye – azon kívül, hogy „ne okozzon gondot, felfordulást” – marginális kérdés, de most éppen azt teszi, tehát ideje lenne lecsitítani a kedélyeket egy gyors és határozott döntéssel. Már csak azért is, mert a felelősség nem csak a jelenre hat ki, hanem a jövőre is, egy rossz döntés után a romokat eltakarítani mindig nehezebb, mint a szinte nulláról kezdett építkezés. Az is kérdés, lenne-e még jelentkező, aki a falunap-esztétikával romba döntött színházat nekiállna megint kikaparni a hamuból.

Ép elméjű, magára valamit is adó színházi embert druzsbával sem lehet bekergetni egy olyan intézmény kormányosfülkéjébe, amelyben két, szakmailag megkérdőjelezhetetlen rendező művészi programját gáncsolják el egyhuzamban, a hatalmi harcok és a csökött agyú populizmus jegyében.
 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!