A mezőbikácsi kenyérkérés

2015. 07. 31. 19:17

Négy embert öltek meg 1949 augusztus másodikán a Bihar megyei Mezőbikácson, miután fellázadtak a mndenüket elvevő hatalom ellen. A nemrég mártírfaluvá nyilvánított település tragikus napjait Tasnádi-Sáhy Péter írása idézi fel.

 

 

A Mezőbikács határában álló kútról ma már keveseknek jut eszébe 1949. augusztus 2-a

 

Az én generációmnak – ma harmincasok – a kommunizmussal kapcsolatban kevés konkrét emlékük akad. Egyik barátom például azt szokta felemlegetni, amikor az olvasókönyve elejéről kivágott Ceausescu képet kiragasztotta otthon a szobájában, ahogy a tanteremben is látta, sarkosan rendszerellenes szülei percekig némán álltak, mire megtalálták a megfelelő választ: Csongika, mi szeretjük Ceausescu bácsit, de nem tesszük a képét a falra.
A kommunizmust felnőttként megéltek körében sem állíthatjuk, hogy rend lenne a fejekben, tavaly nyáron még – az INSCOP felmérése szerint – a megkérdezettek 24,7 százaléka a volt kommunista pártfőtitkárt tartotta mindenidők legjobb román államfőjének, az IRES tavaly áprilisi közvélemény arra jutott, hogy Ceausescu ma is államfőválasztást nyerhetne. A képet finomítja egy decemberi INSCOP felmérés, e szerint szerencsénkre az emberek 80 százaléka a demokráciát választaná a kommunizmussal szemben.
Persze arról, hogy pontosan milyen volt az előző rendszer, történészek sokat vitatkozhatnak, egyszerű állampolgár számára viszont van egy fontos tényező, ami segít eligazodni adott politikai kurzus természetével kapcsolatban, méghozzá az, hogy mennyire könnyedén gyilkolja meg saját állampolgárait, ha ellenszegülnek akaratának.
 

Tanúskodó Historia Domus

 

Mentes Ferenc megörökítette az események hű krónikáját a Historia Domusban

 

Az RMDSZ kezdeményezésére május 27-én elfogadott törvény szerint mártírfaluvá nyilvánított Bihar megyei Mezőbikács esete elég egyértelmű útmutatást ad ezzel kapcsolatban, hiszen 1949. augusztus 2-án négy ember – két magyar és két román – fizetett az életével „engedetlenségéért”.
Ma a településre látogatva ebből szerencsére kevés látszik, hiszen a mai Mezőbikács, ahol Fügedy Antal Levente katolikus plébános fogad, maga a béke szigete.
A Nagyváradtól délre fekvő Mezőbikács már az Árpád-korban is lakott település volt, jelentős plébániával, melynek temploma a jelenlegi településtől délkeletre elhelyezkedő dombokon állt, ma már a romok sem látszanak, majd a falu 1374-től a váradi káptalan birtoka lett. 1700-ban már román jobbágyok dolgozták meg a földjét, majd szinte elnéptelenedett. 1767-ben Mária Terézia földet ajánl az idetelepülőknek, akik csak 1799-ben érkeznek, 40 család szlovákok, magyarok vegyesen, Zemplén vármegyéből, Polyánkáról és Falkuszról.
Mint a plébános elmondja, a lakosságot a XX. században két kivándorlási hullám is megtépázta. Első körben, ismeretlen ötlettől vezérelve, sokan kivándoroltak Dél-Amerikába, persze olyan is akadt köztük, aki családostól visszatért később, Fügedy tisztelendőnek volt olyan híve, aki Sao Paolóval büszkélkedhetett szülővárosként. Illetve sokan települtek „vissza” Szlovákiába is, valamikor a nyolcvanas években.
2011-es adatok alapján a lakosság 589 fő, ebből 172 magyar. A tisztelendő azt mondja, a valós arány, mivel sokan azóta is elmentek, most 60-40 százalék lehet a románság javára, de ez nem számít, hiszen a falu 1-4 osztályos iskolájában 10 román tanuló van, a lakosság mindegyik nemzetiség tekintetében elöregedett.
Ugyanez a tendencia érvényes a szomszédos településekre, ma már Fügedy plébános látja el a szolgálatot a szomszédos Cséffán és Biharsályiban is.
Ma már nem élnek olyanok, akik hitelesen beszámolhatnának az 1949. augusztusi eseményekről, de szerencsére rendelkezésre állnak a Historia Domus-ban (házkönyv) Mentes Ferenc 1954-ben beiktatott plébános feljegyzései, amit bár öt év távlatából, de szemtanúk kikérdezésével készített.

Ő miután leírja, hogy mivel Iványi plébános a beszolgáltatási kötelezettségeknek nem tudott eleget tenni, 5 hektár, a harangozó javadalmát szolgáló földterület kivételével kérte a megyei Gazdasági Hivataltól a plébániai földek állami tulajdonba való átvételét, a következőképpen meséli el a történteket:

 

Kenyérért halál

 

A legyilkoltak emlékét ma már emlékmű örzi.

 

"A terménybeszolgáltatási rendelet érzékenyen érintette a lakosságot is. Elkeseredésükben olyan lépésre szánták magukat, aminek szomorú emlékét sokáig nem fogják elfelejteni Mezőbikácsnak, sőt a környék faluinak lakói sem.
Néhányan a román lakosok közül megegyeztek, hogy a rájuk kirótt búzamennyiséget nem fogják beszolgáltatni, mert nem marad kenyérre való a család részére.
Amikor 1949. augusztus 2-án, keddi napon, Filippás főszolgabíró kijött Szalontáról a cséplési munkálatok ellenőrzésére, a szervezők összecsődítették a község lakosságát, részben a két templom harangjainak félreverésével, részben Bejan Petru és Turcut Petru lakosok szaladták be az utcákat, és felszólították a felnőtteket, hogy mindannyian menjenek a községháza elé. Akik rosszallásukat fejezték ki, vagy nem akartak menni, azokat megfenyegették.
Iványi György lelkész a harangozást betiltatta, de parancsa ellenére újból csak félreverették azokat. Akkor kiment az utcára és kezét tördelve kérte híveit, menjenek haza és ne tegyenek ilyen meggondolatlanságot, mert annak súlyos következménye lesz. Az emberekkel akkor már nem lehetett okosan beszélni, nyelvesebb asszonyok vissza is kiabáltak neki: könnyű a plébános úrnak, mert nincs családja, de mi honnan veszünk kenyeret a gyermekeinknek.
A községháza elé érve a főszolgabírótól kenyeret követeltek, aki ennek a fékevesztett tömegnek azt mondta, „egyetek földet, meg vadkörtét”. Erre egyesek rátámadtak és ütlegelni kezdték, ő pedig a telefonhoz rohanva segítséget kért. Hamarosan megérkezett a katonaság és megkezdte a nyomozást. Minden felnőttet a községháza és a szomszédos házak udvarára tereltek, és egyenként kihallgatták őket. Egyeseket Szalontára vittek kihallgatásra, Turcut Petrut az utcán lelőtték, Bejan Petrut Szalontára vitték kihallgatásra, majd onnan hazahozva szintén lelőtték. Bucskó István a mezőről jött haza, a községházával szemben lakó Kozma Józsefnek segített a szénahordásban, és amint a megrakott szekérről leszállt, egy katona lelőtte.
 

Dobrudzsába telepítve

 

Iványi György lelkészt is elkísérték a lakosokkal együtt kihallgatásra és többekkel együtt a községháza pincéjébe zárták. Onnan estefelé felhívták kihallgatásra, és többé nem is tért vissza az emberek közé, az éjszaka folyamán aztán a község és az úgynevezett Újbikács között lévő legelő kútja mellett lelőtték. A holttest itt harmadnapig temetetlen maradt, csak pénteken temették el. Egyszerű gyalult koporsóba helyezték, majd Árendás Pál szekerén a római katolikus temetőbe vitték, és ott a rendes sorban elföldelték. A temetési szertartást csak utólag végezte el a sírnál Kovács Lajos biharsályi tisztelendő, akit az Egyházmegyei Főhatóság Mezőbikácsra rendelt. Bucskó Istvánt is ugyanúgy temették el Iványi György mellé, a két románt pedig a románok temetőjébe. (A tragikus eset több tekintetben emlékeztet a Bihar községben kenyérkérésként ismert eseményhez, amikor 1949. augusztus 12-re virradó éjszaka ugyancsak az utcán lőttek le hasonló előzmények után két embert a község központjában. Szerencsésebb kimenetelű volt a kenyérkérés az észak-bihari Tótiban, ahol nem történt haláleset, a 28 őrizetbe vett falusi többségét kiengedték, néhányukat 6-9 hónapos börtönbüntetésre ítélték. – Szerk. megj.)
Augusztus 3-án, szerdán reggel 15 családot elvittek hazulról, és a készülő Duna-csatorna környékére telepítették kényszerlakhellyel. A katolikus családok közül a következő híveket vitték el: id. Varga György, ifjabb Varga György, Varga József, Varga István, id. Szenkó Mihály, Kuzsma József, Kuzsma Ferenc és Stefanko Ferenc családját (később a két férj önként utánuk ment), Bejan Petru özvegyét, Prisztás Erzsébetet és Iványi György plébános nővérét, özvegy Szmola Péterné Iványi Emerenciát, aki az ő háztartását vezette. A román lakosok közül is elvittek hét családot. Először a Constanta tartományban lévő Peceneaga községbe vitték őket, majd onnan később, egy részét Basarab-ra, más részét pedig, egy Ovidiu községhez tartozó, a dokumentumban olvashatatlan nevű faluban telepítették le, és különböző állami gazdaságokban dolgoztak.
Az alatt itthon, Mezőbikácson, szinte megállta az élet, senki nem dolgozott, s csak remegve várták a fejleményeket. Egy hét elteltével a kedélyek lassan lecsillapodtak, és megkezdődött a munka."
 

Emlékeztető gesztusok

 

Augusztus 2-án, vasárnap, ünnepélyes megemlékezés keretében hirdetik ki a katolikus illetve az ortodox templomokban Mezőbikács mártírtelepüléssé nyilvánítását.

 

Az áldozatok emlékét azóta a katolikus templom kertjében emlékmű őrzi, illetve Iványi György szerény sírja is látogatható a temetőben. Persze, az élet megy tovább, a ma üresen álló, a hajdani községháza helyén épült kultúrházzal szembeni kocsmában nem hiszem, hogy sokszor szóba kerülne Turcut Petru, Bejan Petru, Bucskó István, vagy a tökéletesen ártatlan áldozatnak tűnő Iványi György plébános neve, illetve a faluszéli kútnál játszó gyerekek sem tudják, milyen véres események helyén futkorásznak. Ez talán így is természetes. Az viszont nem baj, ha csak gesztusértékű apró jelekkel, harag nélkül, de életben tartunk bizonyos emlékeket, borúsabb napokon segítenek meglátni a nehezen összetákolt demokrácia elvitathatatlan előnyeit.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!