A juhásznak jól megy dolga?

Egy napra kiszakadva a mindennapi robotból, együtt ünnepeltek Kászonimpérben a csíki és kászoni juhtartó gazdák. A II. Alcsíki Pásztortalálkozón a kikapcsolódás mellett az ismerkedésen, a sajtkóstoláson és nem utolsó sorban a térségben nagymúltra visszatekintő juhász-szakma megbecsülésén volt a hangsúly. Domján Levente riportja.

A tavaly Csíkszentkirályon megtartott első juhos ünnep után június harmadik szombatján a II. Alcsíki Pásztortalálkozó keretében a Hargita megyei Kászonimpérben gyűltek össze a térség juhászai. A házigazda kászoniak mellett eljöttek az alcsíki települések legkiválóbb juhászai is, standokkal és sajtkóstolóval hirdetve, hogy Csíkszentkirálytól Tusnádig, Csíkszentsimontól Kászonjakabfalváig kik azok a gazdák, akik évtizedek óta a legügyesebben foglalkoznak a juhtenyésztéssel. Ennek demonstrálására két hagyományos esztenát is felállítottak: az egyikben a juhászat kellékeit, a pásztor-szálláshelyek berendezési tárgyait, míg a másikban a tejfeldolgozás és sajtkészítés lépéseit, folyamatait mutatták be az érdeklődőknek. A juhász-standok mögött felállított aklokban ugyanakkor a különböző hús és tejelő juhok megtekintése mellett – a gyerekek legnagyobb örömére – pásztorkutya, bárány-, szamár- és csacsi-simogatásé volt a főszerep. A jó hangulatról a színpadon egymást váltó néptánc-együttesek és nótacsokrokkal szolgáló előadók mellett a sörsátrak és az óriás bográcsban rotyogó birka-tokányt szakértelemmel kavaró szorgos kezek is hozzájárult.

Ahol fenyő és juh, ott farkas és medve is. A helyszínválasztás nemcsak a sokat dicsért bogrács-tudás miatt esett a Kászonokra. Annál inkább, hogy a gazdák a hargitai és kovásznai megyehatár mentén – nyugatról a Csíki-, délről a Túri havasok, míg északkeletről a Répát hegység által körbezárt Kászoni-medencében, az ott elterülő kiváló minőségű legelőkön – több mint 12 ezer juhot tartanak. Ez pedig a csíki települések közül is az egyik legnagyobb állománynak számít. Igaz, azt is mondják, hogy ahol fenyő nő és a legelőkön juh legel, ott bővebben terem farkas is, medve is. Utóbbiból a pásztorok beszámolói szerint egyáltalán nincs hiány. Nem véletlen tehát, hogy a medvés típusú találkozásokról a vadászok után a juhos gazdáktól hallottam eddig a legtöbb történetet... S ha már itt tartunk, nem állom meg, hogy el ne mondjam azt a pásztortalálkozón hallott viccet, amelyben egy Afrikából visszatért kászoni juhász kalandjait meséli: „És egyszer csak komám, a sivatag közepén megjelent egy medve. Hívom a kutyát, nincsen. Nézem a botom, az sincs, még a bicskámat se találtam. Nem volt mit csinálni, felmásztam egy fenyőfára. De komám – vág szavába társa – a sivatagban nincs is fenyőfa. Mire a válasz: Hallod-e komám, olyan szorult helyzetben nem nézi azt az ember!”
A szorult helyzet ez esetben kacagást váltott ki a hallgatóságból, a tavasszal a barna-bundás által megvert két kászoni pásztor esete hallatán ellenben korántsem vált ki derültséget, mint ahogy az a kár sem, amit a vadak a környékbeli szarvasmarha, juh- és kecske állományban rendszeresen tesznek. Az erdei ragadozók húsban szedett vámja talán egész Hargita megyében itt a legnagyobb…

Portások és igazgatók egy személyben. De a juhász nem lenne juhász, ha minden veszély ellenére ne tudná vígan is terelgetni nyáját. Igaz, a jókedv okozóját újabban „szubvenciónak”, a juhonkénti 40 lejes állami támogatások folyósításának nevezik. Azt mondják, ha ez nem lenne, nem nagyon érné meg a dolog. „Majd ha megszüntetik, meglátjuk, hányan maradunk pásztorok. Ha ez nem lenne, az Isten megverne minket mind a két kezével” – magyarázza egy kászonaltízi gazda, akik nem mellesleg – jó lelkipásztorhoz hasonlítva magát – háromszáz fős nyájat terelget. Azért sapkáját feljebb tolva, huncut mosollyal jegyzi meg, hogy mivel a felvételin erre a szakra jutott be, ez kell szeretnie. Szakmájában bár még nincs egyedül, úgy véli, a hagyományos vándorlós, félnomád – hegyet-dombot járó életformának – az unió már megszámlálta napjait. Eltérő ok miatt, de hasonló véleményen van a Kászonok-szerte ismert juhász, Márkos Tibor is, aki egyelőre még a fiával együtt viszi tovább a „csobán-meszeriát”.
Az idén 63. esztendejét taposó, nyolc éves kora óta juhászkodással foglalkozó kászonújfalvi gazda anno három báránnyal kezdte meg az életet, most pedig a fiával együtt bő négyszáz darabon felüli anyajuhokból álló törzsállományt igazgat. Azt mondja, olyan firmát vezetnek, amiben ők a portások és az igazgatók is. Bár ereje és kitartása ma is olyan, mint fiatal korában, mégis úgy véli, ha valami nem változik, akkor – a támogatásoktól függetlenül – harminc év múlva már csak elvétve találkozhatunk juhászokkal. „Ebbe bele kell születni. Én már a kétéves unokámat is tanítom, nevelem a pásztorságra. A fiam is belevaló, de már nem olyan, mint amilyen én vagyok. Itt se vasárnap, se ünnepnap, se hétköznap nincs. Itt mindennap egyforma. A juhászatnak hétféle politikája van, amivel tisztában kell lenni. Az egyik a fiaztatás, mert ha arra nem figyelsz oda, megdöglik a bárány, meddő marad a juh. A másik a nyírás. Ha mással végezteted, nem kapsz annyit a gyapjúért, mint amit fizettél a nyírásért. A harmadik a bárány leválasztás, majd a fejés, mert ha azt nem tudod, vége az egésznek. Azon kívül érteni kell az állatok gyógyításához, kezeléséhez, mert a hegytetőről, tizenvalahány kilométerről nem szaladgálhatsz örökké a doktorért. A sajtcsináláson szintén sok múlik. A pásztor részéről nagyon odaálló munka kell ahhoz, hogy ez menjen. Ez hiányzik már a mai fiatalokból, ezért mondom, hogy harminc év múlva már csak elvétve lesz olyan, aki a juhászattal foglalkozik” – fejtette ki Márkos.
Ha igaza lesz, akkor a pásztormesterség jelképes viseletét, a subát is hamarosan már csak fotósok és a tévések kedvéért veszik fel egykori viselőik…