A jezidi ügy. Diyarbakiri napló 6.

2016. 10. 15. 20:41

A hetekig tartó rákészülés, gyűlésezés és egyeztetés után sem voltam biztos benne, hogy a nemzetközi csapat különböző tagjai, az olaszok, németek, a bolgárok és mi pontosan értjük, mit akar a másik. És ha értjük, el is fogadjuk azt. Nem elég a jószándék a segíteni tudáshoz. Parászka Boróka menekültügyi naplója.

 

Egy madárrajz készül a kézműves foglalkozáson. Iskola nincs   A szerző felvételei

 

Van néhány újra és újra felbukkanó jel azokban a menekülttáborokban, ahol európai önkéntesek is dolgoznak a menekültútvonal különböző állomásain. Nagyon gyakran látni például színes gyerekrajzokat, lehetőleg valami kedves békeüzenettel, antirasszista, poszthippi motívumokkal. Összeölelkező fehér és színes gyerekek, békegalambok, békejel, virágok, vastag vonallal áthúzott fegyverek. Hálás fotótéma, a riporterek kedvvel örökítik meg ezeket az üzeneteket, lehetőleg úgy, hogy a közelben legyen egy szomorú tekintetű, meggyötört kisgyerek, alsó perspektívából, fölötte szürke nehéz éggel. Esetleg egy anya gyerekkel, semmibe merengő, borostás arcú, fáradt tekintetű apa. A menekültgiccs a sajtóban amúgy is fáraszt, de ez a típusú reprezentáció különösen irritál.

Zsizsegnek bennem az emlékek az egykori pionírházakról, ahova rajonként tereltek be bennünket még 1989 előtt, hogy fejlesszék a bennünk lévő rendszerkompatibilis kreativitást. Ugyanilyen békegalambokat, olajágakat, és egymás kezét szorongató gyerekeket rajzoltunk. A produktumokat aztán az állami ünnepek alkalmával kiállították, vagy felvonulásokon mi magunk hordoztuk körbe. Gyerekként sem értettem egy diktatúrában, felnőttként sem értem a demokráciában (?) miért kényszerítenek bele embereket ilyen sémák újratermelésébe. Miért kellett nekünk, gyerekeknek, a szögesdrótokkal és fegyveres katonákkal körülvett Romániából békeharcot folytatnunk azzal a világgal, amely valahol a szögesdróton kívül kezdődik, és amelyet többségünk meg sem közelíthetett?

A zárt menekülttáborokba, ahova külsősként, sajtósként, segélymunkásként csak külön engedéllyel lehet belépni, ahol heteken, hónapokon át nézik egymást az összekényszerített bezártak, a menekültek ilyen, a nagyvilágnak szóló üzeneteit közzétenni több mint abszurd, frivol. Milyen képzetei lehetnek egy sablonnal, gyerekbarát zsírkrétával felkent békegalambról egy olyan szír menekültgyereknek, aki feje felől szétlőtték a házat, aki hullákon gázolt át, aki kétségbeesett, mindenre elszánt és sok mindenre képes felnőttek között hányódik évek óta? Azok, akiknek ezek az üzenetek elvileg szólnak, a messzi békében, ritkán, vagy soha nem lépnek be ezeknek a táboroknak a területére, hogy szembesüljenek a közösségi terekben kiállított rajzokkal. Ők csupán a tudósítások révén, a tökéletes minőségben, szakszerű szerkesztéssel, megfelelő fényszűrővel, hatásos képi effektekkel elkészített sajtófotókat látják imitt-amott különböző portálokon, harmadrendű hírként a jeleket. (Címlapra, fejlécre csak a kedvesebb gyerekhullák, és a kellően sérült, de nem rémisztő gyereksérültek képei kerülnek. Horror entertainment). Hány másodpercet is szán egy átlagos tartalomfogyasztó egy ilyen képre? Nyolc? Négy?

Az olaszok, németek, bolgárok úgy érkeztek Diyarbakirba, hogy ők a jezidi táborban élő kisgyerekekkel fognak foglalkozni. Ez a gyűjtőpont három éve működik, folyamatosan érkezik a tömeg, és halad tovább, csak a legszegényebbek, a sérültek, vagy azok rekednek itt, akik bevallott vagy be nem vallott személyes megfontolások miatt nem akarnak tovább menni. Az ő gyerekeik harmadik éve élnek óvoda, iskola nélkül, panganak a sátrak között, magukra maradva cseperednek fel, kamaszodnak. Felmérhetetlen, milyen következményei lesznek ennek a fajta kollektív magánynak és kiszolgáltatottságnak, a semmibe való bezártságnak. A munkamegbeszéléseken többször elhangzik, hogy olyasmit kell csinálnunk, ami „fenntartható”, folytatható – akkor is, ha már a segítségnyújtásban résztvevők nem lesznek a helyszínen. Éreztetnünk kell, hogy a menekültek nincsenek egyedül. (Dehogynem)

Gyanakodva hallgatom a tábori munkára vonatkozó terveket: társaink hoztak színes krétát, filceket, különböző kézműves foglalkozásra alkalmas eszközöket, kötelet kötélhúzáshoz. Lelkesen, és naivan készülnek – állapítom meg távolságtartással (Közben szégyellem magam, mert méricskélem a többieket, mert képtelen vagyok beleélni magam a segítő szerepbe, mert tele vagyok masszív kelet-európai paranoiával, szkepticizmussal, cinizmussal).

A tábor egyik lakósátrán a 2014. évi jezidi genocídiumra emlékeztető felirat

 

A többiek is gyanakodva hallgatnak engem, amikor elmondom: mi nem akarunk a tábor összes gyerekével foglalkozni, nem vagyunk felkészülve kétszáz-kétszázötven különböző korú gyerek ellátására. Nem is tartjuk a rendelkezésünkre álló néhány napot kellő időnek ahhoz, hogy érdemi munkát lehessen végezni. Mi csak néhány kamaszra fogunk figyelni. Azért kamaszokra, mert feléjük fordul a legkevesebb figyelem a menekültválságban. Róluk lehet a legkevésbé fogyasztóbarát, aranyos-megrendítő fotót készíteni. Ők a gyanús „fiatal fiúk”, akiket az európai rémtörténetek szerint előre küldenek, hogy elfoglalják a kontinensünket, a kultúránkat, a kereszténységünket, és megerőszakolják a nőinket. Pattanásosak, zsíros hajúak, hosszú kezű-lábú se nem gyerek, se nem felnőtt lényekre. Ez az a generáció, akikkel békeidőben is nehéz mit kezdeni. Ők azok, akiket leghamarabb befognak alulfizetett, vagy nem fizetett munkára. Azok, akiket az ilyen olyan erőszakszervek, terrorsejtek rekrutáció reményében kerülgetnek. Ők azok, akiknek még lehet eleven emléke az otthonról, akik már nagyon pontosan fel tudják mérni, mi történik velük, és még van elég remény, akarat bennük arra, hogy valamilyen módon kitörjenek. 

Ezekkel a kamaszokkal pedig nem zsírkréta rajzokat szeretnénk készíttetni előre gyártott sablonok alapján, hanem kezükbe szeretnénk adni néhány eszközt ahhoz, hogy megörökítsék, továbbadják, mi történik velük. Szeretnénk letenni egy sajtóműhely alapjait, kiépíteni egy fenntartható hálózat vázát, hogy aztán túl a tábor határain is tarthassuk a kapcsolatot. Nem biztos, hogy találunk majd erre a hosszú távú munkára alkalmas ember. Nem biztos, hogy kiépíthető egy ilyen hálózat egy törökországi menekülttáborban, tudván tudva, hogy a tábor határain túl is szigorúan ellenőrzött, cenzúrázott a kommunikáció. Nem biztos, hogy tudjuk, hogyan lehet egy preháborús oktatási rendszerben szocializálódott, háborús viszonyok között kamaszodó, évek óta úttalan utakon vergődő fiatallal együtt dolgozni. Nekünk sincsen elég eszközünk, rálátásunk, hogy a menekültútvonalak szétszórt tényeit, történeteit, történeteken és tényeken túli aspektusait együtt, egy képben, sajtóanyagban, dokumentumban lássuk. Mindezzel együtt, ha értelmét látjuk bármilyen terepmunkának, sajtósként, akkor ez a kísérlet kecsegtethet némi sikerrel. És értsük most siker alatt azt, hogy határokon innen és túl élő emberek tényleg egymást veszik észre, és nem saját vágyaikkal és rémképeikkel veszik körül magukat.

 

A Menekült Szolidaritási Programot a diyarbakiri Gençlik ve Değişim Derneği ifjúsági egyesület szervezte és a Német Országos Ügynökség valamint az Erasmus + program támogatta. A programban németországi, olaszországi, török és romániai résztvevők dolgoznak.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!