A hűség vagy szégyen szobra?

Úgy tűnik, a Mária-emlékmű körüli perpatvar után újabb szobor-ügy borzolja a városvezetés és magyar közösség egyébként nyugodtnak mondható viszonyát Temesváron. Nicolae Robu polgármester bejelentette: a Bãlcescu tér átépítése után a körforgalom közepére kívánja helyeztetni a jelenleg a Lippai úti temetőben álló, a ’48-as szabadságharc leverésének emléket állító osztrák katonai emlékművet, melyet a magyarok csak szégyenszoborként emlegettek. A helyzetet Tasnádi-Sáhy Péter foglalta össze.

A történet szinte napra pontosan 165 éve, 1848. október 10-én kezdődött. Ekkor Georg Rukavina altábornagy, a temesvári vár parancsnoka – az egy héttel korábban kiadott uralkodói manifesztumnak engedelmeskedve – ostromállapotot hirdetett a Béga-parti városban, hogy felkészüljön a későbbi aradi vértanú, Vécsey Károly, illetve Bem tábornok által vezetett magyar seregek következő év áprilisában kezdődő, 107 naposra nyúlt ostromára, melynek a császári felmentő seregek bevonulása vetett véget. Érdemes megjegyezni, hogy az osztrák csapatokat egy bizonyos – később a magyarság körében rendkívüli ellenszenvet kivívó – Julius Haynau táborszernagy vezette. Az ostrom során a városvédők részéről 24 tiszt, 540 közkatona, és mintegy 2000 civil vesztette életét, akiket – mivel a magyar honvédek a külvárosokat és a temetőt is ellenőrzésük alatt tartották, a várfalak közti sáncokba hantoltak el. A holttesteket csak az 1850-es években exhumálták, és szállították át a Lippai úti temetőbe. A civilek egyszerű tömegsírba kerültek, a katonák számára 500 négyzetméteres, ágyúcső tartóoszlopokra akasztott kovácsoltvas lánccal körbekerített impozáns emlékhelyet alakítottak ki.

Éjjelente őrizték Mint Szekernyés János helytörténész a fenti információkat is tartalmazó tanulmányában megfogalmazza: „Az emlékművet az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc leverését követő osztrák önkényuralom legsötétebb időszakában emelték. Temesvár lakossága felavatásától fogva nemzetiségtől függetlenül nem tekintette, nem vallotta magáénak. Az elnyomást, a reakciót jelképezte és testesítette meg. Temesvár német nemzetiségű lakosainak többsége, Johann Nepomuk Preyer polgármesterrel az élen a magyar polgári forradalom híve volt és maradt, akár a környékbeli falvak svábsága is. Az Eftimiu Murgu – aki a bukásig tagja maradt a magyar országgyűlésnek – vezette bánsági románság is rokonszenvezett a jobbágyságot megszüntető, a görögkeleti román egyháznak a szerb főpapi hierarchiától függetlenedni szándékozó törekvéseit támogató magyar kormánnyal. A lakosság elutasító, ellenséges magatartása miatt az emlékművet leleplezése pillanatától éjjelente katonák őrizték. A közvéleményt felháborító, folyamatosan indignáló „botránykőnek” számított a 18 méter magas emlékmű. A felkelőket szörnyalakok formájában jelképező talapzat domborműveit Török János polgármester rendeletére az emlékmű 1885-ös tatarozásakor eltávolították. A polgári forradalom kitörésekor Temesvárnak az utcákra kitódult lakossága, ugyancsak nemzetiségi különbség nélkül, 1918. október végén döntötte le az emlékmű főalakját, az Ausztriát szimbolizáló nőalakot, valamint a becsületet, engedelmességet, éberséget és önfeláldozást – katonai erényeket – allegorizáló mellékfigurákat.”

Alternatív értelmezés Victor Neumann, a Temesvári Szépművészeti Múzeum frissen kinevezett igazgatója, a Bánság történetét több kötetben is megörökítő helytörténész más szempontok alapján közelít a szabadságharcot követő időszakhoz. Fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a Bánság, Temesvár központtal, 1849-től 1860-ig, tehát az emlékmű 1853-as felállításakor is, autonóm terület volt a Monarchián belül, melyet számos náció lakott és a nagyrészt helyben irányított adminisztráció is több nyelven zajlott. Ebben az időszakban németül és magyarul, utóbbi a 18. században használatos szerbet váltotta. Tehát ebben a 11 évben is fennmaradtak a Bánság hagyományosan multikulturális, nyitott társadalmú, többnyelvű hagyományai. A város közösségének sokfélesége miatt, 48-ban is a lakosságnak csak egy része állt ki a forradalom eszméje mellett, egy másik része elutasította azt. Ebben a környezetben – véleménye szerint – a Hűség szobraként is nevezett emlékmű felállítása, melyhez a város akkori polgármestere is hozzájárult, nem a szabadságharc kontextusában értelmezendő elsősorban, hanem arról szólt, hogy az autonómiát kapott régió, mely valóban a császár segítségére volt a forradalom leverésében, hűségét fejezte ki a monarchiával szemben. Kiemeli, ez a régió, stratégiai jelentőségű határterületi mivolta és már említett speciális adottságai folytán nem hasonlítható a monarchia más területeihez. Külön egységként kell kezelni, főleg a nációk egymáshoz való viszonya tekintetében, mivel nem lehet tiszta nemzetiségi ügyekről beszélni erre az időszakra vonatkoztatva. Mint elmondja, nem ismeri a polgármesteri hivatal áthelyezéssel kapcsolatos terveinek mozgatórugóit, de nem feltételezi, hogy politikai, pláne magyarellenes okai lennének. Véleménye szerint Robu polgármester – a történelmi háttér tanulmányozása nélkül – egy impozáns, történelmi jelentőségű emlékművet szeretne a megújult Bãlcescu tér közepére helyezni, esetleg közösséget vállalva az eredeti szoborállításhoz hozzájáruló Johann Nepomuk Preyer polgármesterrel, akinek neve a város egy békés, prosperáló, önálló időszakát fémjelzi.
Az eltérő nézőpontok ellenére tényként kezelendő, hogy a szobrot, a mai Szabadság térről 1935-36-ban, Augustin Coman polgármestersége idején áthelyezték a Lippai úti sírkertbe, halott várvédők tömegsírjához, ahonnan azóta – feltehetően a fémbizniszben érdekelt gondos kezek – már eltávolították az emlékhelyet övező ágyúcsöveket és láncot, így a császárpárti katonák örök nyughelyének már csak a 18 méteres obeliszk állít emléket.

Prioritás lett Halász Ferenc helyi RMDSZ elnöke, maga is történész, az Erdélyi Riport megkeresésére a következőképpen foglalta össze a szövetség álláspontját: „Minden emlékműnek van valamifajta szerepe, egy ilyen alkotásra sem lehet pusztán esztétikai szempontok figyelembevételével tekinteni. Ez egy Habsburg emlékmű, amely az abszolutizmus szabadságharc felett aratott győzelme előtt tiszteleg, és mint ilyen, nincs helye annak a városnak egyik közterén sem, mely 1989-ben is a szabadság és a demokrácia előfutára volt Romániában. Mellesleg, ha az osztrák hatóságok tudomást szereznek róla, hogy a várvédő katonák tömegsírjának utolsó mementóját is el akarják tüntetni a sírkertből, abból akár még diplomáciai bonyodalom is lehet. Utóbbi okból kifolyólag a szövetség kegyeleti okokból egyetért azzal, hogy a város áldozzon az emlékmű restaurálására, a jelenlegi helyén megtartva azt.”
Halász úr azt is a tudtunkra adta, hogy az áthelyezés terve nem előzmény nélkül való: „Az ezredforduló tájékán az Ariergarda és a Timisoara Társaság már előrukkolt az ötlettel, hogy az emlékmű kerüljön köztérre, de akkor nem találtak nyitott fülekre a polgármesteri hivatalban. A jelenlegi polgármester megválasztásakor megint felvetették az ötletet, de Robu úr szóvivője azt nyilatkozta akkor, hogy ez nem prioritás, elsősorban arra hivatkozva, hogy ehhez rengeteg engedély szükséges. Ehhez képest a nyár folyamán, miután megkezdődtek a Bãlcescu tér térrendezési munkálatai, a polgármester egy sajtótájékoztatón – derült égből villámcsapás – bejelentette, hogy az emlékművet a felújított térre kívánja áthelyeztetni.”
Erre az RMDSZ nyílt levelet intézett a polgármesterhez, valamint aláírásgyűjtésbe kezdett papíron és on-line formában, mivel a polgármester személyes találkozás során sem állt el a szándékától, illetve akkor tett ígérete ellenére sem hívta konzultációra a magyar közösség tagjait.
Nem lehet tudni, lesz-e valami a polgármester által legutóbb beígért közvitából, egyáltalán magából az áthelyezésből. A városvezető újabb nyilatkozataiban már visszafogottabban képviseli az emlékmű ügyét, főleg, hogy – állítása szerint – a tömegsír létezéséről eleddig nem is tudott.
Annyi bizonyos, hogy hivatalos lépések nem történtek az ügyben, informális csatornákon keresztül úgy értesültünk, a polgármesteri hivatalban még nem készült semmiféle előzetes tanulmány, tervdokumentáció az áthelyezéssel kapcsolatban, illetve ez a városrendezési terv a tér felújítására vonatkozó részében sem szerepel.