A falu bolondja merészet álmodott
 

A falu bolondja merészet álmodott

2013. 08. 31. 23:01

Régi tervét váltotta valóra munkatársunk, Szilágyi Aladár, amikor riportútra indult, hogy a bihari hegyek lábánál megbúvó Kiskohon feltérképezze Románia legnagyobb néprajzi magángyűjteményét, a fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter kíséretében.

Páros portyánkat követően rögtönzött közvéleménykutatást végeztem olyan ismerősök és ismeretlenek körében, akik legalább egyszer megfordultak a Bihari hegység talán legostromoltabb turisztikai színterén: a kiskohi Medvék barlangja labirintusában. Nos, tíz megkérdezett közül csak négynek volt tudomása arról, hogy a tömegturizmus sodrába keveredett nevezetesség közelében – ugyanazon az utcán, tehát megkerülhetetlenül –, immár bő fél évszázada szélesre tárt kapukkal várja látogatóit egy másik, szívet-lelket, szemet-szellemet gyönyörködtető hely: a Horea és Aurel Flutur Néprajzi Múzeum. A négy igenlő választ adó közül csupán ketten állították, hogy betértek az ország legnagyobb néprajzi magángyűjteményét kínáló portára.
Amikor célhoz érünk, megfigyelem: az augusztusban tetőző idegenforgalom intenzitását percenként legalább öt-hat jármű elhaladása jelzi. Szerencsénkre, az autóhorda megállás nélkül robog tovább, visszatértében is alig áll meg valaki, ilyen formán zavartalanul nézelődhetünk, fotózhatunk a gazda hazaérkezéséig. Az úttestet jobb oldalt hosszan
elnyúló, nyitott pajta szegélyezi. Bármely közlekedési múzeum megirigyelhetné a jobbára monarchia kori kínálatot: megannyi, a múlt század elején, a 19. végén gyártott jármű sorakozik, a lóvontatású tűzoltó szerkocsitól a vaskerekű traktorig, a jellegzetes móc ekhós szekértől a tengelyére fektetett kisautóig. Járatos lévén a helyszínen, tudom, odabent még lesz alkalmunk jó néhány patinás járgányt szemügyre venni, de hagyom megittasult kollégámat, hadd fotografáljon kedvére. Átellenben, a termetes női és férfialak őrizte kapu mellett áll a gyűjteményt alapító Aurel Flutur egyik legértékesebb szerzeménye: egy zöldhasú, sárga lendkerekű, fekete orrú lokomobil. 1907-ben gyártották Budapesten az önjáró, cséplőgépek működtetésére alkalmas gőzmatuzsálemet. Amikor utoljára forgolódtam Kiskohon, kevésbé tűnt kopottnak, réz alkatrészei, egyéb szerelékei élénkebben csillogtak. A falus felei által kelekótyának tartott, „Domnucu Bolundu”, „Bolond Úrfi”-ként emlegetett Aurel elhunytával kincsei ugyan nem jutottak ebek harmincadjára, hiszen kisebbik fia, Horea tovább gondozza apja örökét, de félő, hogy a remélt és ígért támogatások elmaradtával, a múzeum rövidesen bezárja kapuit.
Az udvarra belépve kollégám nem győzi kapkodni a fejét meg a két fotómasináját. Baloldalt a magas tornácú családi ház, külső falai tetőtől talpig népi kerámiákba burkolva mutatkoznak, jobb oldalt régi, patinás sírkövek, ásványgyűjtemény, majd a bányászélet tárgyi világa következik. Volt honnan meríteni, Kiskoh, a nevében ércfeldolgozást megörökítő, nagy hagyományú bányászfalu lakói számára előbb vas-, ezüst-, majd rézbányák és márványbányák, a 20. század közepén urániumbányák biztosítottak megélhetést. A szerszámok, lámpák, öltözékek mellett egy csille és egy apró bányamozdony jeleníti meg e kemény életforma közelebbi múltját. Legutóbbi találkozásunkkor magyarázta Aurel, hogy a hagyományos paraszti életforma valójában az oroszok irányította uránbányászat idején torzult el, az 1950-es, 60-as években. Főleg a férfiak cserélték le hamar az öltözetüket. Õ hosszabb távollét után hazatérve megdöbbenve tapasztalta, hogy a bocskor helyett gumicsizmát kezdtek hordani, a kozsók (ködmön) és a harisnya (szűk posztónadrág) helyett salopétát (kezeslábast) öltöttek, és volt egy „ünnepi” bányászöltözékük is, abban mentek a templomba.
Mielőtt tovább haladnánk, alaposan szemügyre veszem a Körösvidéki Múzeum négynyelvű tájékoztatóját. A Flutur-gyűjtemény szakmai patronálását felvállaló megyei intézmény szövegének magyar változatát böngészve maradék hajam is égnek áll. Hemzseg a magyartalan kifejezésektől, románból tükörfordítással ferdített fordulatoktól, a helyesírási hibáktól. Ráadásul az egész ismertető egy nem létező településről szövegel. A tájékoztató magyar változatának bábája – bizonyára történész! – ugyanis következetesen Kiskő falunevet használ, holott a románul Chiºcãu alakban regisztrált helység legrégibb magyar okleveles előfordulása: Alsokoch, 1588-ban, 1600-ban Kis Koch, végül Fényes Elek 1851-ben Kis-Koh néven említi, a népnyelvben is legfeljebb Kiskó formában bukkant elő.

Iskola, otthon, népviselet Aurel Flutur 1968-ban kezdett gyűjteni, a gyűjtemény első darabja egy apró üveggyöngyökből remekelt, többsoros nyakék volt – jegyajándék későbbi párja számára. Özvegye a mai napig kegyelettel hordja a színes gyöngysort. Aurel, amikor látta, hogy a felesége, Lucreþia egyre-másra bontogatja a női holmikat, hogy anyagukat ágyneműként hasznosítsa, valósággal ráförmedt: ne bontsd tovább, hagyjál valamit a gyerekeinknek is örökül! Nem csak a népi öltözeteket, hanem a kidobásra szánt régi használati tárgyakat, bútorokat, szerszámokat óvta meg az enyészettől. Megszállottan kutatott előbb a saját házában, padlásán, majd a szomszédok, a falubeliek portáján, később – mivel teherautósofőrként, majd taxisként sokfelé megfordult – egyre tágabb körökben. Ahogy „gazdagodott”, gyűjtőszenvedélye fokozódott, egyre több anyagi áldozatot hozott, képes volt pénzt adni a „haszontalan” kacatokért. Gyanakvó, értetlenkedő földijei ekkor tisztelték meg a „Bolond Úrfi” ragadványnévvel.
Mivel a ház, meg a gazdasági épületek már képtelenek voltak befogadni a gyűjteményt, a csűr tetejét egy több osztatú faépülettel „manzárdosította”. A lépcsőkön felkapaszkodva az egyik falon képes családtörténet látható, Aurel és Lucreþia a legszebb ifjúkori ünneplő ruhájukban, további, idősebb korukban használt népviseletben, immár a gyarapodó família körében. A jobb sarokban katonaláda, a K. und K. idejéből. Rajta a „Gábór Juon, Kiskó kösség Bihar megye u. p. Vaskó” felirat olvasható. Ez a darab Lucreþia asszony öröksége, a nagyapjáé volt. Oldalági felmenői közé tartozott a bihari hegyek utolsó betyárja, Oneaþa is, aki szenvedélyes fafaragó volt. Amikor börtönbe zárták, onnan küldözgette haza a remekeit. Templomi kandelábere, míves almáriuma, ládája, tükre ma a múzeum kincseit gyarapítják.
A zsúfolt előtérből egy apró osztályterembe lépünk. Az alacsony padok, a katedra, egy fegyelmezésre szolgáló fűzfavessző, egy fából faragott iskolatáska mind, mind eredeti darab. Egy tárlóban régi tankönyvek, füzetek mellett néhány Ceauºescu-brosúra – beszédes jeléül annak, hogy Aurel Flutur nem volt híjával a humorérzéknek – erről később is megbizonyosodunk. A két hátsó helyiség egyikébe a minden korosztályt felölelő népviseletek kerültek, mellettük a len, a kender, a gyapjú feldolgozását szolgáló tilók, rokkák, szövőszékek, egyebek. A belső terem egy teljesen berendezett tisztaszoba, minden odaillő bútorral, tárggyal, ágyneművel egyetemben.

A mesterségek és a muzsika világa A földszint egészét egy-egy kerékgyártó, fafeldolgozó, csizmadia, tímár- és kovácsműhely foglalja el, minden hozzávaló szerszámmal, a cirkalmak, vésők, vonókések, faesztergák, fúrók, kalapácsok, fogók, üllők, fújtatók és más rejtélyes készségek garmadája. Egy kisebb szobába ódon rádiók, patefonok, cimbalmok, citerák, hegedűk, csörgődobok, fúvós zeneszerszámok kerültek.
A legsokkolóbb hatást a következő, hangárnyi kiállítófelület kelti. Itt a paraszt- és cifraszekerek, hintók, fiákerek, lószerszámok mellett az állattartás, a földművelés gazdag tárgyi bemutatása, a takarmány, a gabona, a gyümölcs, a bor, a pálinka feldolgozására és tárolására alkalmas hombárok, ládák, kosarak, hordók, edények seregszemléje, a méhészet kellékeivel egyetemben. A terem egyik sarkában újabb műszaki gyűjtemény került, varrógépek, vasalók, telefonok és írógépek tucatszám. Bármelyikük eleget tenne egy hobbiból gyűjtögető megszállott elvárásainak. Több helyütt magyar nyelvű felirat is figyelmezteti a látogatókat: NE ÉRINCSÉK MEG A TÁRGYAKAT! Fent, a keresztgerendák se maradtak üresen, az egyiken csengők, kolompok sorjáznak, a másikra első- és második világháborús acélsisakokat rögzített a gazda. Az egyik sisak fölé fecskék raktak fészket, szépen körbetojták a harci tökfedőt. Ezek pacifista fecskék – állapítjuk meg nem kis örömmel. A kisebb, főleg szúrófegyverekből álló középkori fegyvergyűjtemény a vidék fémipari terméke. Ezek és két kováspisztoly miatt annak idején kellemetlenségei is támadtak Aurélnak: valaki feljelentette engedély nélküli fegyvertartás miatt. A Securitate emberei a helyszínen győződhettek meg arról, hogy a kicsorbult lándzsafejek, az ócska mordályok nem veszélyeztetik az állam biztonságát…
A hangárból kilépve groteszk kompozícióba botlunk: középütt egy eredeti csobánkalyiba, hegyi pásztor kunyhója látható, benne minden, a juhtartáshoz szükséges kellékkel. Az alacsony kulipintyó bejárata fölött hatalmas PCR-címer díszeleg, amilyen az ántivilágban a városok kommunista pártszékházait ékesítette… A pásztormenedék két oldalán – pikáns anakronizmusként – kivénhedt limuzinok, Lincoln, Mercedes, Custom Clasic márkájú járgányok terpeszkednek, a hátterüket egy sor faragott, festett kiskapu képezi. Egy szó, mint száz: Aurel bátyánknak tényleg volt humorérzéke…
A porta hátsó traktusában, ahol terjedelmes gyümölcsös, kukoricás és kaszáló kapaszkodik a domboldalba, két hangulatos panzióépület, természetesen fából, köztük kemence, bográcsozásra, pecsenyesütésre, szalonnapirításra, egyéb vendégönellátásra szolgáló kerti berendezés, meg egy apró halastó szolgálja az itt szálláshoz jutók kényelmét. No meg a frissen kaszált fű szagával, szénaillattal keveredő friss levegő.
Felfedezünk egy oszlopmagas temetői sírkövet is, NIKOLAE HALMAGYI SI SOÞEEA FLORE ANUL 1929, elgondolkodtató felirattal. Mivel jelzik, hogy az ifjú gazda hazaérkezett, épp csak bekukkantunk a hátsó csűrbe, ahol a legutóbb gyűjtött, feldolgozatlan, össze nem állított, restaurálatlan dirib-darabok állnak nagy halomban.

A múzeum bezárja kapuját? Lucreþia asszonnyal és kisebbik fiával, Horeaval kiülünk a ház sarkához ragasztott minikávézó teraszára. Az özvegy felidézi férjeura utolsó esztendeit. „Aurel régóta betegeskedett, háromszor műtötték meg, ennek ellenére – az utolsó éve kivételével, amikor ágynak esett – megszállottan bővítette tovább a gyűjteményt. Gyengélkedése miatt, amikor egy-egy nagyobb darab bútor, jármű vagy gép érkezett, azok feljavítását, karbantartását falunkbeli mesterekre bízta. Amikor már az ágyat nyomta, akkor is jelentkeztek emberek a környékről, akik egy-egy tárgyat hoztak pénzért, ritkábban adományként. Megszemlélte, megtapogatta az újabb szerzeményt, majd rendelkezett, mi, hová kerüljön. A több mint két és fél ezer kiállított darab mindegyikére emlékezett, a másfél ezer raktárban heverő holmit is számon tartotta. Ha mindehhez hozzá adjuk a Körösvidéki Múzeum, a bukaresti Falumúzeum és egyéb hasonló intézmények számára a hetvenes-nyolcvanas években kényszerűségből elkótyavetyélt tárgyakat, összességük meghaladja a hatezret is. A váradi múzeum mentségére szól, hogy Aurel Chiriac igazgató két hétig kiköltözött hozzánk, és megszervezte a gyűjtemény szakmai átrendezését. Ioan Godea, a bukaresti Falumúzeum volt igazgatója is sokat időzött nálunk, egy szép albumban mutatta be kis múzeumunk legértékesebb darabjait, köztük egy 18. századi rovásfát, melyre írástudatlan őseink a falu jószágállományát, a legeltetéssel kapcsolatos tudnivalókat vésték fel. Különben az államtól soha, semmire nem kaptunk támogatást. Nemrég történt, hogy egy úr a családjával meglátogatott bennünket, szóltam neki, ne gyújtsa fel a villanyt az osztályteremben, mert zárlatos a vezeték. Bemutatkozott, hogy ő Radu Þârle megyei tanácselnök, százezer lej támogatást utalt ki, abból a teljes villanyhálózatot feljavítottuk. Egy időben a férjem azzal is próbálkozott, hogy ne csak a működési engedélyt szerezze meg a minisztériumtól, hanem azt, hogy elnyerjük a hivatalos múzeumi rangot is. Kiderült, hogy – főleg a megyei illetékesek – teljesíthetetlen feltételeket szabtak: ahhoz, hogy belépődíjat szedhessünk a fenntartási költségek pótlására, egy etnográfust, egy hivatásos tolmácsot, meg egy múzeumőrt kellett volna alkalmazzunk, ráadásul állandó hőmérsékletet, nedvességi fokot biztosító klímaberendezést működtetnünk. Bár már vannak térfigyelő kameráink, nem tudjuk megakadályozni, hogy egy-egy apróbb tárgynak lába keljen… Az uram nem is bánta, hogy továbbra is ingyenes marad a látogatás, hiszen nem nyerészkedés végett álmodta meg, és építette ki a falu által La Fluturi néven emlegetett, 2005-ben Horea és Aurel Flutur Néprajzi Múzeumnak elnevezett birodalmát.”
A gyűjtemény nevének elejére nem véletlenül került a kisebbik fiú neve. „Ez az apám óhaja volt – magyarázza Horea. Kölyökkorom óta engem vitt magával kincskereső portyáira. Észrevette, hogy három gyereke közül engem érdekel a legjobban a szenvedélye, én vagyok a legfogékonyabb gyűjtőmunkája iránt. Együtt mászkáltunk a padlásokon, a csűrökben, a távoli falvakban, hegyi szállásokon. Úgy hagyakozott, hogy a nővérem egy szép házat kapjon a központban, birtokrésszel, a bátyám jussa az alvégi panziónk volt, a hozzá tartozó kempinggel, nekem a múzeum és ez a porta jutott. Mivel annak idején, miután megnősültem, házépítésre adtuk a fejünket, a feleségemmel együtt kimentünk vendégmunkásnak Spanyolországba. Õ szakácsnőként dolgozott, én márványművesként egy kisüzemben. Tizenkét évet húztunk le a spanyoloknál, csak látogatóba jártunk haza. Akkor szakítottam meg a munkaviszonyomat, amikor apám halálos beteg lett. Anyám nem győzte az ápolás, a gazdasági munkák mellett a múzeum működtetését is. A feleségem továbbra is kint dolgozik, én meg három éve helyettesítem az apámat. Keresetem nem lévén, alaposan fogyatkoztak a tartalékaink. A két kislányunkat is el kell tartanunk, és – bár abbahagytam a további vásárlásokat – a gyűjtemény fenntartása jelentős összegeket igényel. Hiszen a rezsiköltségek mellett állandó karbantartás is szükséges, a fémet a rozsda, a fát a szú, a szőtteseket a moly rongálja. Az utóbbi esztendőben már nem tellett ilyesmire. Hiába fordultam a község önkormányzatához, a polgármester a mai napig csak ígérget, még egy félnormás állást sem biztosít a számomra. Pedig megtehetné, hiszen a kulturális előadói poszt betöltetlen. Kénytelen leszek visszamenni Spanyolországba, a márványgyár tulajdonosa üzente, bármikor visszafogad. Apám legutolsó álma, hogy európai uniós támogatással a Medvék barlangja mellett egy szabadtéri múzeumot hozzon létre, soha nem fog beteljesülni. Különben szomorúan tapasztaljuk, hogy a fiatalokat egyáltalán nem érdekli Aurel Flutur kincsestára.”
Lucreþia asszony könnyes szemmel bólogat: „A fiam szeptemberben indul vissza, ahogy kiteszi a lábát, én bezárom a múzeumot…”



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!