Túlélő iskola

2016. 09. 16. 22:57

Minden tanév végén és kezdetén lefényképezem, hogyan próbálják a marosvásárhelyi Bernády György általános iskolában a hulló vakolatot „ünnepi díszítéssel”, román és uniós zászlókkal eltakarni. Az évek során a diákok, a tanulók változnak, a romlás meg a zászlók maradnak. Hogyan élhető túl a rendszer? Parászka Boróka tanévkezdeti benyomásai.


 

Az omladozó iskola – különösen, ha egy nagymúltú marosvásárhelyi intézményről van szó – hatásos, de nem feltétlenül tökéletes jelkép. Abszurd ugyan a zászlóval takaródzás kísérlete, és sok mindent elmond arról, mit gondol az iskolavezetés az ünnepi pillanatról, az államhoz (Európához?), felsőbb instanciákhoz való tartozásról. Ezen túl azonban az iskolai hétköznapok sokkal ésszerűbbek.

Az „elit peremén” vagyunk itt, a Dózsa György úton. Ahhoz, hogy ebbe az iskolába járhasson a gyerek, már nem kell adminisztratív trükköket alkalmazni (például lakcímet cserélni azért, hogy a körzethatárokra hivatkozva felvegyék). Az utóbbi években az önkormányzat is befektetett ide, lecserélték például a régi, huzatos ablakokat (anélkül, hogy az építészeti szempontokkal különösebben bíbelődtek volna). Az itt évekig dúló etnikai konfliktus (amely többek között arról szólt, érvényesül-e az intézményben a többnyelvűség, és felveheti-e a román-magyar vegyes iskola a Bernády nevet) nyugvópontra jutott. Ma már vannak magyar feliratok, és Bernády György néven ismert a hajdani 2-es általános.

Amit nem oldanak meg a szimbolikus gesztusok, vagy amire nem elég az önkormányzati finanszírozás, arra a szülők, egyre szervezettebben keresnek megoldást. Padlócsiszolás, bútorzat vásárlása, felfrissítése, gyerekbarát környezet kialakítása – ez már a közoktatásban „magán” feladatnak minősül, annak ellenére, hogy az „osztálypénz”, „iskolaalap” gyűjtése (a román közoktatás évtizedes hagyományai) ma már illegális. Most „támogatásnak” nevezik ezt a befektetést, és a hazai iskolák-óvodák mellett egyesületek, alapítványok működnek, ezeken keresztül legálisan, követhető módon lehet pénzt fektetni az ingyenes közoktatásba.

Különösebben nincs fennakadás akörül, hogy jó-e, kell-e ez? Mindenki szeretne a gyerekének megfelelő környezetet biztosítani, továbbá kellemetlen a szülői közösséggel anyagi vitákba bonyolódni, így ki meggyőződésből, ki kényszerből fizet. Az igazán felkapott belvárosi iskolában már a teljes digitalizált oktatás, az osztálytermekben működő wifi, az okostábla, a diákok kezében villódzó tabletek, a külföldi osztálykirándulások igényelnek befektetést (a tavalyi európai körút előtti szülőértekezleten arra kérte a pedagógus a belvárosi gimnáziumban tanulók szüleit, lehetőleg senki ne adjon ezer euró zsebpénzt a gyerekének). Itt, az elit peremén azt jelenti a befektetést, hogy van szekrénye a gyerekeknek, van függöny az ablakon, és tiszta, felújított a környezet. Néhány kilométerrel az ezer eurós zsebpénzek, valamint a felcsiszolt padlók iskoláitól már az jelent gondot, ha nincs csatornázás az intézménynek nevezett faluvégi gyermekistállókban, a vakolat a tanárok és a gyerekek fejére omlik. Ezekben a vidéki iskolákban az a kihívás, hogy a gyerekek mindennap eljussanak az iskolába, és senki se szédüljön ki az éhségtől a padból.

A mélyszegénységet és a luxust néhány kilométer választja el egymástól, itt középen, a még nem gazdagok, már nem (annyira) szegények világában nagyon jól látszik, melyek a rendszer hibái, és hogyan lehetne igazán élhetőbbé tenni azt. A szülői közösség öntudatos, egyre jobban szervezett civil csoportosulásként működik. Vannak már érdekvédelmi platformok, egyesületek, fórumok. Ott ahol van rá akarat, jó az együttműködés a pedagógusokkal, akik közül egyre több a jól felkészült szakember. Alternatív programok, alternatív tankönyvek, differenciált oktatás, személyre szóló odafigyelés, rugalmas oktatási rend: ezek az egykor vágyott „reform eszközök” ma az iskolai hétköznapok részét képezik. Egyre több a közösség- és személyiség-fejlesztő kezdeményezés, kis szerencsével egészen embernek érezheti magát a gyerek.

Persze, csak ha nem sérültséggel élő, nem lóg ki különösebben a sorból. Az integrált oktatás még a jelképek szintjén sem megoldott, az akadálymentesített környezetet néhány rosszul öntött betonlejtővel oldják meg a legtöbb helyen. Arról pedig, hogy integrált osztályok működnének, alig hallani.

A marosvásárhelyi alternatív iskolai kezdeményezések sorra tűnnek fel és tűnnek el – nehéz magyarázatot találni a kudarcokra, vagy a vártnál gyengébb eredményekre. Amikor például a Down-szindrómás gyereket nevelő anyukát azzal tanácsolták el a nagyon alternatív, nagyon gyerekbarátként induló új reformiskolából, hogy „nem azért vagyunk, hogy ide mindenkit felvegyünk” – akkor eléggé kétségessé vált, mit is értenek itt gyerekbarátságon, és egyáltalán pedagógián.

Igaz, minden az emberi tényezőn múlik. Ugyancsak Down-szindrómás gyerekének kért felvételt egy szülő egy lakótelepi általános iskolába. (Nem elit, nem reform, nem agyontámogatott hétköznapi intézmény). Félve adta elő a szándékát, a hasonló helyzetben lévő szülők elutasítások sorát élik át. Itt azonban mosolyogva fogadta a pedagógus: „állok elébe” – mondta a marosvásárhelyi tanítónő, és azonnal helyet talált a speciális figyelmet igénylő gyereknek a 32 fős osztályban. Természetes módon, hiszen ez az emberi, a pedagógiai minimum – mondhatnánk. Járulna ehhez emelt támogatás, kisegítő pedagógus, iskolai csapatmunka, önkormányzati integrációs programok. Mindez egyelőre ugyancsak vágy. De imitt amott, már érződik, van sejtelem arról, milyen lehet a jobban működő közoktatás, és mit tehet érte egy-egy szülő- és pedagógus partizán.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!