Tamás Pál: Testvérvárosok

2011. 09. 13. 09:01A testvérvárosok mozgalma valamikor a 60-as években érte el Kelet-Európát. A 90-es évekre e településközi háló szálai pedig már errefelé is sűrűvé váltak. E kapcsolatok nyomai olyankor is megmaradnak, amikor az esetleges politikai kapcsolatok ezek mögül eltűnnek, de hát a testvértelepülésről neveztek el lakónegyedet, parkot, csónakázó tavat, és még annyi mindent. Amikor a 90-es években a magyarországi városokból (is) igyekeztek nemcsak az államszocialista múlt utcaneveit és szobrait, hanem a megelőző évszázad baloldali, vagy olyannak hitt, emlékeit is eltüntetni, akkor a (gyakran már csak volt) testvérek maradtak. A pesti Terézvárosban nincs már Majakovszkij utca, de az országban van még Omszki park, Csebokszári lakótelep. Végül is ezek voltak (esetleg maradtak is, és most ismét felértékelődtek) ott az egykori testvérvárosok. A 90-es évek erdélyi és magyarországi településeit összekapcsoló hálóknak talán volt szerepük néhány tánccsoport utaztatásában, az iskolákhoz apróbb segélyek eljuttatásában. Leginkább ezek is, meg a többi hasonló európai kapcsolat is (leginkább soha nem hallott nevű német, holland, skandináv városkákkal) a városházi elitek turisztikai lehetőségeit bővítették. Ilyen minőségükben bizonyára nagyon hasznosan.

Van azonban egy másmilyen testvérvárosi kapcsolat. Olyan, amelyet a városmarketing soha nem használ. Az ott lakók nem tartják számon, szerződések sem formalizálják. Azonban ez a közös történelmi sors testvérisége, amely hasonló helyzetben levő városokat nagyjából egy időszakban összevethetően állít új próbatételek elé, és amelyekre azután a helyi társadalmak hol hasonlóan, hol pedig (különleges tanulságokat kínálva) nagyon is eltérően reagálnak. S ebből lehetne igazán tanulni. Kelet-Európában Kolozsvárnak két ilyen testvérvárosa van: Lemberg (Lwow, Lviv) és Vilna (Vilnius, Wilno). Mindhárman több nemzetiségű tartományok székvárosai, hosszú korszakokon keresztül nagy birodalmakba tagozódnak. Kiemelkedően fontos kultúraközvetítők Európa központjaiból, és oda-vissza is szélesebb vidékeik számára. Régóta egyetemi központok, ahol az oktatás nyelve hol többségiből kisebbségibe, hol kisebbségiből többségibe váltott annak megfelelően, hogy a pillanatnyi politikai határok kit miként definiáltak egyik vagy másik oldalon, azután a történelmi egyetemek elhagyták ezeket a városokat, máshova települtek és funkciójukat újonnan alakított iskolák vették át. Közben kisvárosból nagyvárossá váltak, és nemcsak ezért, de ezért is, nyelvet váltottak. Lembergben ez a váltás lengyel–ukrán, Vilniusban pedig lengyel–litván volt. E testvérek Kolozsvárnál nagyobbak: Lemberg 800, Vilnius közel 600 ezres, Lemberg az EU-limesen kívül, Vilnius pedig már belül próbálja magát most újrafogalmazni. De a retorika sokban hasonló: rímelnek a kisebbségi és többségi érzékenységek, a kölcsönös félreértések, az értelmiségiek egymásra mutogatása, és közben azért a békés együttélés is.

Nyolc hónap alatt háromszor voltam Vilniusban, tanítottam, konzultáltam, vitatkoztam értelmiségiekkel. Pillanatfelvételek ezek a lengyel–litván viszonyról. A történetet most nem mondom fel. Tomas Venclova, egy Amerikában élő litván költő és esszéista (Bojtár Endre nagyon sokat tett magyar fordításáért és népszerűsítéséért) nemrég Pesten is megjelentetett kiváló kötetében, a Vilniusban amúgy mindent elmond (ha jól látom, a legtöbb ponton pontosan), amit egy külföldinek a várostörténetről tudnia kell. Néhány mondatban: valamikor litván város, fejedelemségi főváros is, de később a lengyel–litván közös államban ellengyelesedik; a 19. század elején a lengyel irodalom legfontosabb központja, a század második felétől pedig Kelet-Európa talán legjelentősebb spirituális zsidó mintaadója. A jiddis nyelv irodalmi sztenderdjévé a wilnai változat válik. A város az I. világháború és az orosz polgárháború viharai után 1939-ig a lengyel államnál marad. A lakosság elsöprő többsége is lengyel, vagy nyilvános helyeken lengyelül beszél. A lengyel irodalom 20. századi hősei közül a városhoz kötődik a talán legfontosabb: a Nobel-díjas Czeslaw Milosz. A litvánok a városban és környékén erős kisebbségben vannak. De 1939-ben a szovjet megszállás Wilnát gyorsan Litvániához csatolja, majd azzal együtt a város a Szovjetunión belülre kerül. 1941–45 között a németek – aktív litván közreműködéssel – legyilkolnak 200 ezer zsidót. A háború után a híres lengyel egyetem tanári kara és a város életben maradt lengyel elitje nyugatra, az anyaországba menekül. Vannak, akiknek a litvánok nem tetszenek, mások azt hiszik, így kibújhatnak a közeledő szovjet fennhatóság alól. Maradnak a képzetlenebbek, elsősorban a környék lengyel parasztjai. Akik értelmiség nélkül kulturálisan is igen nehézkesen képesek magukat reprodukálni. Az egykori lengyel európai elitmintának nyoma nem marad. Az egyház – amíg tud – ellenáll, átteleltet. A ma már litván többségű városban vasárnaponként minden fontosabb templomban még miséznek lengyelül is. Egyébként talán az ország három és fél milliós összlakosságának egytizede lehet most lengyel.

„Ó, boldog Kolozsvár!” – kiálthatnánk fel erre a városi etnotörténetre. Sorsod, minden hasonlóság ellenére, mennyivel könnyebb. Kimaradtak a sok tízezres zsidó tömegsírok a városi kiserdőben, a végtelennek hitt szovjet hétköznapok, e kisebbségi értelmiség tömeges, majdnem teljes menekülése. Ceauºescut sokkal könnyebb volt túlélni, mint ezeket a borzalmakat.
De milyen most ott lengyelnek lenni? A helyi, címében az egykori wilnói lengyel újságírás büszkeségét idéző lap belesüllyedt egyfajta 19. századi identitás-rekonstrukció és a nehéz életű embereknek anyanyelvükön nyújtott alapinformáció szolgáltatásának feladataiba. Igen földhözragadt módon szól a városi munkás és főleg környékbeli földműves olvasóhoz. Iskolai szavalóversenyek lengyel klasszikus anyaggal, zarándoklatok az egyik legfontosabb lengyel politikus, Pilsudski város környéki sírjához. Közösségi vezetők tiltakoznak a kisebbségi iskolaügy korlátozásai miatt. („A litván állam kisebbségei érdekében mindent megtesz, hogy azok a többségi nyelvet elsajátíthassák, hiszen ezzel megnyitja előttük az utat a nemzeti elitbe” – olvasom a választ egy litván lapban.) Egyébként ez a nagy egységesítő program még nemzetibb litvánokat – más szövegek szerint – láthatóan már nem lelkesít. Ki örül a vetélytársaknak? Tévéműsorok, befőzési tanácsadók, keresztrejtvény lengyelül. Úgy látszik, ebből még egy nagy hagyományú kelet-európai történeti nemzet identitása is kikeríthető. Mindenki takarékon dolgozik.

1990–91-ben a lengyelek úgy vélték, hogy a litvánokkal, mint az ukránokkal is, a régi összecsapások emlékének felmelegítése helyett össze kellene fogni az oroszokkal szemben, és itt a kezdeti lépéseket az „okos” és nagyobb testvérnek, vagyis nekik kellene megtenni. Már ezért is lecsendesítették a szovjet bomlás pillanatában gyorsan radikalizálódó vilniusi lengyeleket. A litván oldal azonban a tényleges függetlenség elnyerése után nem sokáig tudta visszafogni magát. Először minden jól ment. Mindenki valamiben demonstratívan engedni is szeretett volna. De azután a litván belpolitika hullámzani kezdett. A kormány hol a szocdemek, hol a nemzeti konzervatívok kezében volt. A szocdemek – amikor rájuk került a sor – készek voltak valamilyen szimbolikus kiegyezésre. A nemzetiek saját kormányzati lehetőségeiket azonban egyre radikálisabban élték meg. Kezdetben mindenki azt hitte, hogy nem ez lesz az események természetes menete, hogy a távolodás a szovjet lövészárkoktól a nemzetieket civilizálja. Hogy megértőbbek lesznek, hogy belátják, visszaszerzett államukat senki sem fenyegeti, s különösen nem a Vilnius környéki parasztok. De fordítva történt. A radikálisok egyre radikálisabbá lettek, és ettől még a jámbor helyi lengyelek is, akik pedig az elmúlt 60 évben sokat kibírtak, konfrontatívabbá váltak. Közben a litván politikusok úgy gondolják, míg de facto sokban engedni voltak kénytelenek, hogy de jure semmit, egy millimétert sem vonulhatnak vissza. A lengyelek túl sokan vannak (Lengyelország több mint tízszer népesebb Litvániánál), a történelemmel a hátuk mögött (a lengyel állam és a helyi elit hagyományait csak nem lehet azért eltagadni) túlságosan magabiztosak. A litvánoknak nincs hova visszavonulni. Ha magukat meg akarják őrizni, gondolják, a végsőkig meg kell feszíteniük magukat. A Vilnius környéki lengyel gazdálkodók meg nehezen értik, ki milyen történelmi sérelmeiért szeretne most rajtuk elégtételt venni. S nekik erre az egészre hogyan kellene reagálniuk? Néhány helybeli köztiszteletben álló komoly lengyel értelmiségi talán segíthetne. Közben a lengyel államelnök a nyilvánosság előtt is pontokba szedi a helyi lengyel sérelmeket (ez mind most, 2011 tavaszán–nyarán történik!) és rögtön jelez, mit várnának el a békéért cserébe a „dühös kis” északkeleti szomszédtól. Hadd használják a lengyelek a saját nevüket, a nekik kedves anyanyelvi helyesírás szerint, a lengyelek lakta falvakban, városokban engedélyezzék a kétnyelvű utcatáblákat, és rendezzék a Vilnius környéki háború előtti lengyel tulajdonok sorsát. Gondolom, 1991 előtt elkobozták őket, s a mostani nem-állampolgároknak tulajdont az országban, ha jól tudom, vissza nem adtak. Ez utóbbi persze az elpusztított zsidók véletlen külföldi rokonait, leszármazottait is izgatja, de azt hiszem, 1939–1941 előtt a városokban az ismert etnikai megoszlásból következően kevés volt a litván tulajdon, s a hatóságok vigyáznak, ha már a két másik etnikum majdnem eltűnt, egykori tulajdonaik se legyenek visszaigényelhetők. Ne lehessen az országot még szimbolikusan sem ismét „delitvanizálni”. A lengyel program külső szemlélő számára nem tűnik sem különösen konfrontatívnak, sem maximalistának. A romániai etnopolitika ilyen kérdéseken már jóval túl van. De a litván értelmiségi sajtó, legalábbis a nemzeti, sértetten elutasító. A helyzet a jelek szerint nem olyan egyszerű. Először is egy litván törvény szerint személyneveket és külföldi városneveket is csak litván végződésekkel szabad használni. George Bush is Bushas lesz a litván sajtóban. És ha nálunk a 19. században Puskin Sándorról és Marx Károlyról volt szó (bár rendőrileg senki sem üldözte, ha valaki Karlról és Alexanderről beszélt), akkor e vonatkozásban, mégpedig a törvény szigorával a háta mögött, Litvánia megrekedt a nemzeti újjászületés első modelljeinél, a messzi múltban. A lengyelek csak ne akarjanak ez alól kivételképpen mentességet – véli a litván kormányzat. Lengyelország bepanaszolta ebben az ügyben Litvániát valamilyen európai testületnél, de „veszített”. Azt a választ kapta, hogy a nemzetállamok helyesírási kérdéseiben nincsenek hatáskörei. Na látjátok! – mondták Vilniusban. De azért senki sem kételkedik abban, hogy a helyi lengyelektől az egységesülő Európában csak nem lehet megtagadni, hogy anyanyelvük neveit használják. Persze a litvánok még egy kicsit ellenállnak. A névtáblákban a jog és a gyakorlat ma is eltér. A lengyelek az általuk lakott településeken kirakják házilag gyártott saját tábláikat és utcaneveiket. Leverni a helyi litván aktivisták ezeket nem merik, az állam meg úgy csinál, mintha ott sem lennének. A nemzeti litvánok erre mindenütt bejelentéseket tesznek, sőt bíróságokon is próbálkoznak. A litván állam e tekintetben meg, úgy látszik, nem mer erőszakosan lépni. Igaz, a szabályozást sem puhítja. Behunyja a szemet. Mindenesetre magam is sokszor láttam, hogy azokon az elővárosi buszokon, amelyek lengyelek által is lakott településekre tartanak, a felírás kétnyelvű. A helyzet jogilag érdekes. A buszok magántársaságok tulajdonában vannak, de állami buszpályaudvarokat használnak. S gondolom, a tulajdonkérdésben sem lehet túl sokáig húzni az időt. A lengyelekkel a litvánok még játszanának egy kicsit, de a zsidó örökösöket képviselő amerikaiakkal nem mernek, s akkor a csomagba, más külföldiekkel együtt, az elvándorolt lengyelek tulajdonproblémái is belekerülnek. Hiába, arrafelé az idő nem a nemzetieknek dolgozik.

Három tanulság erdélyieknek. Először. Ne mindig Finnországhoz vagy Dél-Tirolhoz hasonlítsuk a román szabályzást. Persze ez agitprop szempontból hasznos lehet, de ne felejtsük, igazán a régióval kell összemérnünk magukat. Például a Kolozsvár „testvérvárosaiban”, Vilniusban vagy Lembergben kialakult helyzettel.
Másodszor, itt ismét látható (ráadásul meglehetősen extrém formában), hogy az értelmiség, a képzett csoportok elvándorlása, különösen ha a többiek a helyükön maradnak, hogyan periferizálja az „otthon rekedteket” a modern tudástársadalomban. Kisodródnak anélkül, hogy a többségiek külön lépéseket tennének kiszorításukra.
Harmadszor, látszik, hogy kívülről ilyen ügyekben csak akkor lehet közvetíteni, ha a többségiek nem feszítik meg túlságosan magukat. S minél inkább biztonságban érzi magát a többség, annál könnyebben lehet engedményekre rávenni. A litvánok történelmileg és geopolitikailag nemcsak a szovjetektől rettegnek, hanem majdnem úgy a lengyelektől is. S aki ilyen nehezen jön ki egy történelmi görcsből, azzal bonyolult, majdnem lehetetlen megegyezni.




Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!