Szomorú vasárnap

„Érdemes lenne a sokféle árok sok oldalán elsődleges nemzeti minimumként kimondani, hogy ez a nemzet súlyosan beteg, hiszen nincs semmi, amiben egyet tudna érteni.” Tasnádi-Sáhy Péter írása az október 23-i budapesti emléknap történéseiről.

Az okosok azt mondják, egy közösség egészséges életéhez, fennmaradásához, nélkülözhetetlenek a közös ünnepek. Könnyű egyetérteni velük, hiszen közös, mindenki számára azonos érzelmi töltettel bíró, tudást, tapasztalatokat magukba sűrítő emlékek, és azok ismétlődő, közös felidézése nélkül nagyon nehéz hűségben kapcsolódni egymáshoz.

Gondoljunk csak bele, személyes életünk hány apró rítusból épül fel, közvetlen környezetünkkel hány egybehangzóan pozitívként avagy negatívként megélt élmény kapcsol össze, hányszor idézgetjük, színezgetjük ugyanazokat a történeteket családi-, baráti vacsorákon, és micsoda törést jelent, amikor a felek elkezdenek másként emlékezni. Azokkal az emberekkel, akikhez igazán közünk van, bármennyire közhelyes, tényleg együtt sírunk és nevetünk.
Nem akarok idealistának tűnni, nonszensznek vagy minimum erősen utópisztikusnak tartom, hogy 10 vagy 15 millió ember valaha is igazi közösséget alkosson, számos egyéb ok mellett már csak azért is, mert a ritkaság számba menő, jól működő családok kivételével a modern embernek sajnos nincsenek is már igazi közösségei, legfeljebb célorientált, időleges, jobban vagy rosszabban működő csoportok szövedékében éli az életét.
Ha egy – a modern kor sajátosságait figyelembe vevő – ország avagy nemzet jól akar működni, elsősorban arra kell törekednie, hogy az igazi közösségeket (családokat, szomszédságokat, baráti társaságokat) megőrizze – leginkább azáltal, hogy nem szól bele az életükbe – a különböző célorientált csoportokat (gazdasági társaságok, egyházak, civil egyesületek) pedig úgy szabályozza, hogy minél nagyobb prosperitásban létezhessenek egymás mellett, de lehetőleg nem egymás kárára (pl. valamiféle tisztes verseny szellemében).
Ezeken felül pedig az is feladat (államé, állampolgároké egyaránt), hogy bizonyos mértékben ennek a nagy laza konstrukciónak (ország, nemzet) a közös történetével kapcsolatban konszenzust alakítsanak ki, módot teremtve ezzel azokra a közös ünnepekre, rituálékra, amik az egyének, közösségek, csoportok valamiféle összetartozását erősíthetik, időről időre megújíthatják.
Utóbbi feladat kapcsán tegnap – 2016. október 23-án, az 1956-os forradalom emléknapján – a magyar állam kudarcot vallott. Szándékosan írtam államot, hiszen elég valószínű, hogy voltak olyan állampolgárok, közösségek, csoportosulások, akik tudtak az ünnep funkciójának megfelelően emlékezni, de a Kossuth téren láthatóan nem sikerült.
Bizonyos embereket, nem engedtek oda az ünnephez, elkendőzendő a nyilvánvalót, amit elkendőzni nem lehet, hiszen így is volt aki fütyült, így is volt, aki alpári hangon vitatkozott, volt aki vert, és volt akit vertek. A középpontban az ünneplés, a rituálé csődöt mondott, hiszen közös érzelmi töltetű, tanulságos, megtisztító, megerősítő közös akciónak még csak a közelébe sem került senki.
Lehet, a részleteken vitatkozni, hogy helyes-e egy demokráciában, ha egy ellenzéki politikust nem engednek az állami megemlékezés közelébe (inverz: méltó tiltakozás-e egy közös nemzeti emléknapon fütyülésre, borítékolhatóan a később valóban bekövetkezett tettekre buzdítani embereket), normális dolog-e a másként gondolkodókat ütni-vágni, anyázni (mi értelme van megveretni magunkat felbőszült emberekkel), de érdemes lenne inkább a lényegre koncentrálni.
A sokféle árok sok oldalán elsődleges nemzeti minimumként kimondani, hogy ez a nemzet súlyosan beteg, hiszen nincs semmi, amiben egyet tudna érteni. (Na jó, idegenek, meghurcoltak ellen még az állampolgárokat meggyőző számban fel lehet hergelni, de ez nem nemzeti minimum, hiszen közben zavartalanul képesek egymást tovább gyűlölni).
Aztán érdemes lenne elgondolkodni az okokon, egészen a gyökerekig. A segítség a politikától nem jöhet, hiszen a pártokat, a közéletet a társadalom termelte ki, nem fog addig változni, amíg a társadalom nem változik, amíg a közösségek, csoportosulások nem fognak működni.
A jó hír az, hogy a tegnapi balhékat rögzítő felvételeken fiatal arcokat elvétve lehetett csak látni, jórészt 50 év feletti emberek szidták, püfölték, köpködték egymást. Nagy kérdés, hogy a fiatalok azért nem vettek ebben részt, mert normális életet éltek valahol a nemzettestben (közösséget ápoltak, csoportjaik közös céljaiért dolgoztak), vagy akinek van mondanivalója, tennivalója, az már nagyobbrészt más nemzet testében épít fészket magának.
Az sajnos biztos, hogy valakinek valamit rövidesen tenni kéne a helyes irányba, hiszen a köztévé füttyszűrője még szépségtapasznak is gyenge a roncsolt szélű seben.