Szélsőjobbra át?

2015. 12. 07. 22:17

Történelmi tapasztalat, hogy a Nemzeti Front-szerű formációk, és egyáltalán a buta populizmus, akkor tud teret foglalni, ha nincs aki értelmes és érthető válaszokat adjon a felmerülő problémákra. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

 

Bár még végleges eredmény nincs, de úgy tűnik a Marine Le Pen vezette szélsőjobboldali Nemzeti Front, a szavazatok 28 százalékával, 13-ból 6 régió listáját vezetve, a legeredményesebb pártként várhatja a döntő második fordulót a francia regionális választásokon, amelyre minden szereplő a 2017-es elnökválasztás előtti utolsó nagy próbatételként tekint.  Ezért hangzik a szokottnál is súlyosabban Marine Le Pen azon vasárnap esti kijelentése, miszerint a Nemzeti Front vitathatatlanul Franciaország első számú pártja lett. És persze azért, mert az állítás pillanatnyilag nehezen cáfolható, olyannyira, hogy a Le Pen márkanév alatt futó két hölgy (a pártvezető Marine és unokahúga Marion Maréchal-Le Pen) 40 százalék feletti eredménnyel zárt, a magas munkanélküliségtől szenvedő, a pártelnök régiójához tartozó Calais-ban pedig a Nemzeti Front abszolút többséget szerzett.
Talán nincs is szükség a költői kérdésre, minek köszönhető a vártnál is elsöprőbb siker. Le Pen-ék és követőik most már három generáció óta egyszerű válaszokat adnak bonyolult kérdésekre, ami bizonyos helyzetekben – megfelelő számú kétségbeesett állampolgár esetén – ilyen nagy sikerhez vezet.
A (nagy)papa, Jean-Marie Le Pen, 2002-ben még egészen lelkes antiszemitaként tudta megszorongatni Chiracot az elnökválasztás második fordulójában, a párt élén 2011-ben őt váltó lánya már a jellemzően arab és afrikai bevándorlókat utálja hevesen, sőt, az antiszemitizmus már oly kellemetlen számára, hogy a rugalmatlan apukát ki is záratta érte a pártból. A képlet egyszerű: kell egy egyértelmű ellenség, ami elviheti a balhét, azért mert nekünk most rossz. Erre a szerepre, hiszik vagy nem, ott a messzi Franciaországban teljesen alkalmasak a bevándorlók, illetve a terroristákkal összemosott muszlimok, a rájuk való dühödt mutogatás a sarokból a néppártosodás felé is képes eltolni egy pártot. Kész őrület, milyen hiszékenyek ezek a franciák, ugye?
Ha még mindehhez hozzáteszem, hogy a Nemzeti Front környékén is szép kis halom alakult ki botrányokból (elég csak a bizonyított tényt említeni, miszerint Marine Le Pen 9 millió eurós orosz hitel fejében könnyedén elismerte Krím orosz annektálását), az ember végleg arra a következtetésre jut, hogy az a francia, aki nem veszi észre, milyen embereknek szavazott most vasárnap bizalmat, egyszerűen hülye.
Csakhogy ezt a végkövetkeztetést levonni éppen olyan populista leegyszerűsítése az eseményeknek, mint amilyet a szélsőségesek szoktak tenni. Történelmi tapasztalat ugyanis, hogy a Nemzeti Front féle formációk, és egyáltalán a buta populizmus, akkor tud teret foglalni, ha nincs, aki értelmes és érthető válaszokat adjon a felmerülő problémákra. Sajnos most is ez a helyzet. Tehetetlen balféknek tűnik a politikai elitből ma az, aki szeretetről és elfogadásról beszél. Eklatáns példája ennek Angela Merkel német kancellár, aki napról-napra próbál balanszírozni olvadó népszerűsége és emberileg helyes döntéseket követelő lelkiismerete között.
 

A szeretet a mai harcokban komoly hátrányból indul. Hangosan gyűlölködni a sarokba ülve, orrot túrva is lehet, míg a jelen problémáit megoldó szeretetteljes emberi válaszokhoz tettekre, a tettekhez pedig fejlett, hajlékony, gyorsan alakítható infrastruktúrára van szükség.

 

Na, ez utóbbi hiányzik, és sajnos nem is pótolható egyik napról a másikra. Merthogy a szeretet hirdetőinek nagyobbik része az elmúlt évtizedek viszonylagos békéjében szintén a sarokban ült és túrta az orrát (tömte a zsebét), ahelyett, hogy a problémákat felismerve egy vészhelyzetekben is használható rendszert fejlesztett volna, magyarán lépésenként igyekezett volna kicsit is élhetőbb és igazságosabb hellyé tenni a világot.
Ennek köszönhető, hogy az elveihez hű átlagpolgár ma elfordul a politikától, a kétségbeesésében kevésbé kényes választó pedig hajlandó felfalni a politikai moslékot is, ha más nincs.
A helyzet kétségbeejtő, sőt szinte reménytelen. Politikától elfordult átlagpolgár szemmel nézve egyetlen kiút látszik: aprónak tűnő lépésekben elkezdeni cselekedni. A magunk lehetőségeihez mérten adjunk enni az éhezőknek, reménykedjünk a remény nélkül maradtakkal, nyugtassuk a gyűlölködőket.
Egyesek azt állítják, Európa válságban van, és elég csak a görög-macedón határra pillantani, hogy higgyünk nekik. Viszont ha az itt élő 500 millió embernek csak az egytizede elkezdené a saját lehetőségei szerinti többé-kevésbé maximumot nyújtani embertársainak, könnyen megúszhatnánk a helyzetet újabb világégés, de minimum Marine Le Pen-ek nélkül.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!