Székelyek, legyetek szabadok!

2016. 03. 11. 13:05

Mi történik a városban? – kérdezte magyarországi ismerősöm március tizedikén este Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napja címmel meghirdetett rendezvény után. Beszélgetésünk román résztvevője válaszolt: „a székelyek akarnak valamit”. Örültem, hogy neki, velem ellentétben, van válasza erre a kérdésre. Parászka Boróka írása.

 

A hivatalos választ, és a március tizediki tüntetések tartalmát természetesen ismerem, de egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy azt, egy, az erdélyi magyar történések iránt mérsékelten érdeklődő magyarországi magyar értené. Olyasvalaki, akinek csak elnagyolt ismeretei vannak erről a térségről, szerencsés esetben sejti csupán, hogy merre van Székelyföld, annak az a szóösszetétel, hogy „székely autonómia” nem mond sokat. Ez a demonstráció évek óta ugyanarra az üzenetre épül. Nem vált pontosabbá, részletgazdagabbá, politikailag, társadalmilag egyre szélesebb körben képviselhetővé és elfogadhatóbbá. Nincs is róla közösségi párbeszéd, vita.

Az „autonómia ügy” befagyott, és a változatlanság nem tesz jót neki. A március tizediki rendezvény ezzel egyenes arányban „tokosodott be”. Már nincsenek az első években tapasztalható indulatok, félelmek. Ezen a napon megtelnek Marosvásárhely utcái buszokkal érkező emberekkel, akik aztán, ahogy jönnek, úgy elmennek. Aki akar, velük menetel. Aki akarja, tudomásul veszi a jelenlétüket. Aki meg nem, az keres magának más útvonalat, félrenéz, más programot szervez magának.

Ez az a nap, amikor jönnek a székelyek,

akarnak valamit, és elmennek – így tartják nagyon sokan számon.

Mindezt nyereségként és veszteségként is el lehet számolni. Akik a székely autonómia-törekvéseknek drukkolnak, azok gondolhatják, azt, hogy lám, lehet kitartani ellenszélben, évekig képviselni ugyanazt ugyanúgy – mi más ez, mint következetesség? Akik pedig azt gondolták, hogy „székely autonómia-törekvések” nincsenek, csak néhány köztérre szabadult futóbolond rohangál házilag, párnacihából barkácsolt álnemzeti jelképekkel, azok nyugtathatják magukat azzal: minden hülyeség elmúlik egyszer, hadd fújjon a bolond likból a bolond szél, úgysem attól változik a dolgok iránya.

Csakhogy ez az „élünk is, halunk is” állapot sokkal súlyosabb problémát jelez annál, mintsem hogy ki lehessen egyezni a nemzeti igazságok párhuzamosságában. Abban, hogy bár homlokegyenest mást gondolunk, mégiscsak elleszünk valahogy így összezárva, mint egy rossz házasság sziszegve gyűlölködő tagjai.

Akár elfogadjuk, akár nem a székely autonómia üzenetét, az rossz jel, ha alapvetőnek gondolt közösségi ügyekről nincs előrehaladó közösségi párbeszéd. Márpedig az autonómia ügyéről nincs ilyen párbeszéd. Nem állítom, hogy az „autonomisták” miatt nincs. (Kik ők? Meg tudjuk határozni pontosan? Egy csoportról van szó? Vagy több, egymással is szembenálló tömörülésről?) Lehet, hogy az „autonómiaellenesek” miatt nincs (rájuk ugyanúgy vonatkoznak az előbbi kérdések). Vagy az is lehet, hogy mindez független a (párt)politikai hovatartozástól.

A közösségi párbeszédre való általános képtelenség mételyezi meg az autonómia-vitát is, mint annyi minden mást. Az a közösség, amely nem érzi a vita fontosságát, amely csak frontvonalakban, és nem együttműködésben gondolkodik, amelynek az energiáit elviszi a szembenállás, az ellenségkép gyártása, az kimeríti önmagát a saját magával való leszámolásban.

Ez a harc pedig – a marosvásárhelyi március tizedikék sajnos ezt szemléltetik, – nem csitul. Ha van állandó „hagyománya” ennek a kezdeményezésnek, akkor az az árulózás például. A helyszínen, vagy a különböző fórumokon mindig elcsattan egy ilyen megbélyegzés. Szinte teljesen mindegy, hogy ki az áldozat: Izsák Balázstól Bíró Zsolton át Markó Béláig már mindenki megkapta a maga billogját. Nem az a kérdés, hogy kire sütik rá, hogy hogyan alakul a személyekről szóló vita. Mindenkivel szemben, aki egyszer a köztérbe betette a lábát, lehet kifogásokat megfogalmazni. Csakhogy ez a megbélyegzés nem arról szól, hogy ki a jobb, vagy a rosszabb politikus. Hanem arról, hogy alapvetően hiányzik a közösségi tudat. Az a rémes – kimondott vagy kimondatlan – meggyőződés él, hogy egymás megfélemlítése, kizárása, a leszámolás tart össze. Az így összeterelt rettegés-közösség, ez az alulról épített diktatúra azonban nem közösség. Addig tart, amíg éle van a szavaknak. És amint látjuk, a szavak gyorsan kopnak. Ma engem árulóznak, holnap téged, holnapután ki nem szarja le, hogy ki mit mond? Ki akarna közösködni a sárdagasztásban? Így veszejtik el egymást a székelyek (szorgalmasan tanulva a nagy magyar közösségen belüli leszámolásokból). Ez a szívós munka rövid időn belül oda vezet, hogy nem lesz aki, és amiért autonómiát kérjen.

Felesleges tehát a névsorolvasás, hogy ki volt ott, és ki nem volt ott, és ki mondott beszédet, és ki nem mondott beszédet. A Székely Szabadság Napja akkor a székely szabadság napja, ha a szabadságnak van konkrét, és általánosan tisztelt, támogatott jelentése. (Nota bene. Mi a „székely” szabadság jelentése? Tudja valaki ma, milyen a székely liberalizmus? És vállalja? Ma, amikor a „liberális” szót „anyaszomorítóként” és „ördöggel fajtalankodóként” értik tájainkon?). Ha székely és szabad az is, aki felvonul, és az is, aki nem. Kényszerrel, megszégyenítéssel beterelni az embereket a szabadság sorokba nem lehet. Erőltetett menetté válik így az araszolás.

Marosvásárhelyen pedig az erőltetett meneteknek súlyos, emberáldozatokkal járó hagyománya van. A legutóbbi ilyen trauma az 1990-es utcai harcok. Aki annak a traumáját hordozza, az tudja: mekkora tétje van, hogy ezen a városon magyarok, emelt fővel, méltósággal, békében végig tudjanak menni. Önmagukkal is békében.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!