Robespierre Romániája

A híreket olvasva akár elégedetten bólinthatnánk: ez igen, Románia aztán tényleg leszámol a korrupcióval, hiszen még a miniszterelnöki cím sem véd attól, hogy az emberre ráolvasszák a feje búbján lapuló vajat. Tasnádi-Sáhy Péter jegyzete.

A híreket olvasva akár elégedetten bólinthatnánk: ez igen, Románia aztán tényleg leszámol a korrupcióval, hiszen még a miniszterelnöki cím sem véd attól, hogy az emberre ráolvasszák a feje búbján lapuló vajat. Felsorolni is nehéz lenne, hogy az utóbbi időben kik ellen vizsgálódott a DNA, kik ellen indított eljárást, kik állnak bírói felügyelet alatt, pihennek házi őrizetben, ülnek börtönben. Utóbbiakból is lassan árnyékkormányt lehetne alakítani, az ily módon partvonalra állított politikusok által a büntetés időtartamának csökkentése érdekében írt – már megjelent vagy készülő – könyvek száma pedig több vidéki közkönyvtár teljes katalógusával vetekszik.
Az embernek valahogy mégsincs jó érzése. No, nem azért, mert feltétlenül sajnálna egy politikust is, vagy – már csak a rendszer természetéből adódóan – ne tudná elképzelni, hogy törvénysértést követtek el, hanem mert nem látja tisztán, mi miért történik, és merre tartunk.
Optimista hangulatban azt mondjuk, hát igen, amikor csurig tele a mosogató, a legfölső tányérral kell kezdeni, néha persze el lehet csábulni egy-egy, a habbal kevert rizsszemek közül felbukkanó fényesebb kanálért, kisebb csetreszért. Amikor pedig magasabb a villanyszámla, csúszik a fizetés, csalódottan legyintünk: semmi sem változik, a nagy hal megeszi a kisebbet, de úgysem lesz tisztább a víz, úgy tragédia az egész, ahogy van.
A helyzet mindenesetre bonyolult. Feltehetően esetenként változik, ki mennyire sárosan kerül a DNA látóterébe, és azt sem lehet tudni, hogy az illető bukásában érdekelt riválisok tevőleg részt vesznek a folyamatban, vagy csak annak hasznát élvezik.
Viszont, legyen szó a legmagasabb avagy a legalacsonyabb szintről, az egész tisztulási folyamat (korrupcióellenes harc, feketegazdaság visszaszorítására irányuló küzdelem) erősen emlékeztet a jakobinus diktatúra paranoiájára, amikor a vér sosem száradt meg a guillotine pengéjén, az átlagpolgár pedig nem tudta, ő lesz-e a következő, hisz már magáról is minden disznóságot el tudott képzelni.
Összehasonlításképpen két rövid személyes élmény: néhány éve egy svájci barátommal csavarogtam Budapesten, és amikor a harmadik buszjegyet süllyesztette a pénztárcájába, kicsit gúnyosan megkérdeztem, talán gyűjti? Mire ő azt felelete, a könyvelésébe kell, mert üzleti úton van, és elszámolja őket. Tetszik érteni, a magyar buszjegyet, áfás számla, hivatalos fordítás, közjegyzői igazolás, hatszáz másik babám füle nélkül. Mondjunk, beszélünk egy olyan országról, ahol az adóalanyt a hatóság partnerként kezeli, még arra is van mód, hogy külön megállapodást kössön, mi után és hogy akar adózni.
Nálunk pedig mi van? A sarki közért alkalmazottja be kell írja, hogy mennyi pénz volt érkezéskor a tárcájában, és mit vett belőle napközben. Pár napja a kedvenc kocsmámat (van vagy harminc négyzetméter) öt ANAF-os és négy rendőr szállta meg, gondolom az ártatlanság vélelmének jegyében. A hullafehér tulaj órákig reszketett, mire kiderült, minden rendben van, nem veszik el a megélhetését valami apró tévedés miatt.
Tudom én, Románia nem Svájc, és tán sosem lesz az, szeméttelepen pedig nem lehet építkezni, de nagy kérdés, hogy a fentebb emlegetett optimista vagy pesszimista változathoz közelebbi forgatókönyv szerint változik-e az ország, lelátunk-e a közeljövőben a tó fenekéig, vagy egyre kevesebb, de kövérebb és nagyobb harcsák tenyésznek majd a mocsárban.