Ria, ria

Mindig ünnep, amikor a magyar és a román futballválogatott összecsap valamelyik fővárosban. Persze nem csak a labdarúgás szerelmesei ünnepelnek ilyenkor, hanem azok is, akik a szürke hétköznapok frusztrációit némi hőzöngésben vezetnék le. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

Félve néztem a reggeli híreket, és várakozásaimnak megfelelően csalódnom kellett. Valaki sosem bírja ki balhé nélkül. Most éppen több mint száz magyar „ultra” vonult éjfél körül Budapest belvárosában, „ria, ria, Hungáriá”-t és „szar Romániá”-t kiabálva. Volt náluk hanggránát, görögtűz, minden olyasmi, ami egy ilyen rendezvényen alapkellék. A Madách téren összecsaptak a rendőrökkel, egy járőrkocsi összetört, szóval igazán büszkék lehetnek magukra, hiszen a közvagyonban is sikerült némi kárt okozni.
Kíváncsi vagyok, hányan mertek volna jelentős összegben fogadni, hogy ez nem fog megtörténni. Szerintem kevesen. Mint ahogy arra sem repkednének a soknullás tétek, hogy este nem lesz rendbontás.
Pedig már a tavalyi bukaresti balhék sem maradtak következmények nélkül, az UEFA mindkét országot megbüntette. Mindkét válogatott következő otthoni meccsén két-két szektort le kellett zárni. Ha ma este balhé lesz, a következő meccsen játszhatnak üres stadion előtt.
Bizonyára sokan hallottak róla, hogy a Magyar Lelátó portál indított egy kezdeményezést, miszerint a fair play jegyében, a magyar Himnusz tavalyi kifütyülését, a magyar szurkolók azzal bosszulják meg, hogy ők nem fütyülik ki a románt. Bár szép számmal kapott megosztást, meg lájkokat, de mégis inkább úgy tűnik, olaj volt a tűzre. A kedvencem az egyik hozzászóló, aki a magyar szurkolói kultúra végét vizionálta ezzel a „liberális parasztvakítással kapcsolatban”, hiszen, ha ez így megy, hamarosan már a bírót sem lehet orrba verni, a közönség soraiba tülekedő „szelfibotos papagájokat” sem lehet megregulázni, és a legerősebbek a büfében nem tolakodhatnak majd a sor elejére. Mi lesz így a világgal, kérem?
Szóval biztosak lehetünk benne, hogy fütyülni fognak, és ez a minimum.
Mondjuk, nincs ezen mit csodálkozni, hiszen ma Magyarországon kevés olyan tényező van, ami az egyszeri embert ne zsigeri reakciók irányába vinné, hiszen ezt látja a nagyoktól is.
A miniszterelnöke Tusványosról nagymagyarországos kitűzökkel fricskázza a román kormányt, és nincs az a komplex probléma, amit ne tudna megoldani pengékkel teleaggatott szögesdróttal. Ellenpólusa (lásd demokratikus ellenzék) pedig nincs, mert az esetek nagyobbik részében láthatatlan, ha meg látható, akkor nevetséges. Egy olyan rendszerben, ahol a ki üt, robbant nagyobbat, ki fütyül hangosabban a legfőbb rendező elv, nincs mit elvárni egy átlagpolgártól sem.
Ha győz a magyar csapat, sajnos sokaknak nem az lesz a fontos, hogy a sportolóik ma este jobbak voltak, hanem hogy a románok kaptak a pofájukba Trianonért, ha pedig veszít, lehet megint siránkozni, hogy bezzeg Dárdaival mi lett volna. Mondjuk, ennek következményeként a magyar mitológia újabb félistennel gazdagodna, hiszen bebizonyosodna, hogy nem a német precizitás, hanem egy csodás magyar ember karizmája vezetett az elmúlt időszak sikereihez, és várhatnák vissza, mint Csaba királyfit.
Én csak azt remélem, hogy akár a balhét, akár az ünneplést relatív csendben bonyolítják majd, hiszen alig egy metrómegállónyira az aluljáróban sok megpróbáltatáson átment gyerekek alszanak.