Puskalövések a fenyvesben

2011. 05. 24. 14:25

Talán még mindig vannak, akik nem érzik eléggé, de néhány héten-hónapon belül rá fognak döbbenni: Csala Zsolt gyergyóalfalui alpolgármester tragikus halála, a borzonti termopános, központi fűtéses gerendaházban elhangzott puskalövések nem csupán egy tisztségviselő, egy családapa életútjának a végét jelentették, hanem leszámoltak azzal az illúzióval is, hogy a Székelyföld úgy néz ki, ahogyan a legtöbb magyarországi televíziós riportban látszik. A média az elmúlt két évtizedben tudatosan vagy csak a könnyebb megoldások útját választva a térségnek egy olyan képét alakította ki, ahol székely ruhás férfiak és nők reggeltől estig más sem tesznek, mint őrzik a hagyományokat: áfonya- vagy málnalekvárt, netán pálinkát főznek, kürtőskalácsot vagy házikenyeret sütnek, a magukat is alig vonszoló aggastyánok a téli hidegben-fagyban párálló lovakkal fát húzatnak az erdőből vagy az elnéptelenedő falvakban kalákában sürgölődnek a rozzant székely kapuk és az omladozó borvízfürdők körül, hogy megállítsák az időt. És persze, léteznek ünnepélyes pillanatok is: a csíksomlyói búcsú, az ezeréves határ, ahová autóval, felbokrétázott vonattal, társasgépkocsival nem akármilyen, valós helyszínt és annak embereit felfedező turistautat, hanem csakis zarándokutat lehet szervezni, akárcsak a Hargitára vagy a vidék néhány olyan eldugott falujába, ahol soha nem az a hős, aki ott él, hanem akit a nagy távolság (a fagy, a hóvihar, a hőség, a rossz utak stb. – be lehet helyettesíteni a megfelelő szót) sem tudott meggátolni abban, hogy eljusson a rezervátumba, majd hazatérve páratlannak mondott útját sűrű nemzeti giccsel nyakon öntve ideologizálja meg.

A több felvonásos gyergyóalfalui merénylet (ne feledjük, voltak ennek verőlegényes előjátékai is) most a lehető legdurvább módon mutatott rá arra, hogy a zászlólengetés, a székelyhimnusz-éneklés, a területi autonómia emlegetése, a minden rosszat a románok nyakába varrás felszíne alatt a valós székelyföldi társadalom sok tekintetben teljesen más, és gazdasági lemaradása, megélhetési nehézségei miatt talán még mélyebben érdekszabdalt, mint más helyi közösségek az országban. A székelyföldi kisvárosok és a községek, falvak közötti életvitelbeli különbségekről most nem írok, maradjunk csak a falvaknál. A helyi hatalmi központok levezérelte földvisszaadások olyan mértékben elszórták a viszály magvait, hogy azokból továbbra is csak gyomnövények nőnek ki. A Székelyföldön amúgy is minőségileg gyenge mezőgazdasági területállomány jobbik részét több településen családi, baráti, rokonsági alapon mérték ki, ez pedig olyan pereskedési hullámhoz vezetett, hogy a hasonló témájú, ezer lakosra jutó törvényszéki jogorvoslat keresések tekintetében a térség több lóhosszal vezet más romániai megyék előtt, arról nem is beszélve, hogy a birtokba helyezések folyamata több helyen még mindig nincs lezárva. A községek közötti közigazgatási határvitákat jó néhány esetben úgyszintén nem sikerült még befejezni, mindezek nyilvánvalóan nem a félsivatagosan kopár legelőkkel és parlagokkal, hanem az erdős területekkel kapcsolatosak. Az erdőkitermelés egyébként is állandó viszály forrása: egy-két kivételtől eltekintve, nincsen olyan falu, ahol a tagság ne vádolná visszaélésekkel a közbirtokossági vezetőket, mondván, hogy a törvénytelen faeladásokból gazdagodtak meg, miközben az embereknek, azaz a többségnek alig osztanak néhány lejt. Az említett erdészeti feketekereskedelmi műveleteknek megvan a jól kidolgozott, többszörös érdekeltségű módszertanuk, és nem véletlen, hogy még a műholdas felvételeken is lecsupaszodó székelyföldi hegyek látványát semmiféle törvényes eszközzel nem sikerül szebb színekre hangolni. A nagyobb mezőgazdasági területek bérlőinek vagy nagyobb állatállományok tulajdonosainak „ebben a faluban a törvény én vagyok” típusú magatartása úgyszintén gyakran önt olajat a felszín alatt senyvedő parázsra. Ami pedig a nem túlságosan nagy arányú belföldi vagy külföldi tőkekihelyezéseket illeti, a leggyakrabban bármiről lehet beszélni, csak éppen az esélyegyenlőségről nem: aki közelebb ül vagy áll valamilyen szintű közpénzhez, rendszerint az jár a legjobban, még ha nem is a törvény tiltotta elsődleges, hanem másodlagos vagy harmadlagos szálakon. És érdekes statisztikát lehetne készíteni arról is, hogy községekben milyen kritériumok alapján foglalják el az úgynevezett állami állásokat. A székelyföldi társadalom tagjai 1989 után jórészt együtt indultak a szegénységből, a nagy ugrást azonban csupán egy kisebb csoportnak sikerült megtennie, és ez nemcsak az állandó irigység, hanem a mélyülő társadalmi megosztottság forrása is a kiugrottak és a lemaradottak között. A székelyeket ugyanolyan hús-vérből fonták, mint másokat, és igen nagy kár, hogy ezt a nyilvánvaló igazságot legújabban maffia-típusú merényletekkel is kellett bizonyítani.

A szerző Spectator-díjas csíkszeredai újságíró



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!