Nyafogásgyártó kisiparos

2016. 01. 03. 19:11

Ma a dialógus minden töredéke olyan, mint fulladás közben levegőhöz jutni. Bármely szó, amely újabb szót hív elő, bármely helyzet, amelyben kérdések és válaszok követhetik egymást – esély. Parászka Boróka írása.

 

Becsüli a munkám, de nem kér belőle, mert „nem bírja a magyar értelmiség nyafogását” – írta egyik kritikusom a múlt év végén, és sűrűn kellett elnézést kérnem tőle: egyik feladatom az, hogy naponta szóra bírjak embereket, és közvetítsem mondanivalójukat, ha van. A nyafogást, amelyet ím elviselni nehéz, valóban én szállítom szorgos iparosként. Főállásom ez: nyafogásgyártó kisiparos.

Bennem ugyan még nem merült fel, hogy az, ami kérdéseimre elhangzik, amit jegyzetelek, az nyafogás, de nehezen tudnám megmondani, mi válik többé-kevésbé általam is hallhatóvá. Panasz? Kritika? Sirám? Vád? Sóhaj? Nem kerestem nevet mindennek. Sőt, azoknak sem, akikkel részint kíváncsiságból, részint munkaköri kötelességből naponta leülök beszélgetni.

Az „értelmiséget” avíttnak, sokszor támadottnak, és kevésszer védhetőnek érzem. És szűkösnek is. Számomra azok, akikkel beszélgetek, hangok, beszélő fejek, tartható tekintetek, leírt sorok, és kimondott szavak.

Két nehéz, egymásnak ellentmondó feladatot is meg kell oldanom ebben a kisipari munkafolyamatban, a gyártósoron. Borzasztóan figyelnem kell, hogy merre hangzik el még bármi is, amire lehet, érdemes figyelni, hol villannak a tartható tekintetek. Tudni, hogy ki mit csinál, mire gondol abban a korban, amikor sem a gondolás, sem semmiféle csinálás nem számít gyakori tevékenységnek, amikor egyedül a nehézkedési erő határozza meg, mi hogyan történik. Nem egyszerű. Nyomkeresés a futóhomokban. 

Mindeközben meg kell tanulnom nem figyelni semmi másra, mint arra, aki még meg tud szólalni, és arra, amit még el tud mondani. Az elhallgatásoknak, elhallgattatásoknak sűrű kontextusa van, ebből lenne jó kiszabadulni, kiszabadítani azt, akit még lehet. Nem tudom, vannak-e erre módszerek, eszközök. Én egyetlen egyet találtam, magam is folyamatosan küzdve a csend iránti vággyal: a párbeszéd minden pillanatát és esélyét kihasználni. Nem számít, hogy ki beszél, honnan, és kinek.

Ma a dialógus minden töredéke olyan, mint fulladás közben levegőhöz jutni.

Bármely szó, amely újabb szót hív elő, bármely helyzet, amelyben kérdések és válaszok követhetik egymást – esély. Az elmúlt év legkülönbözőbb válságai (az európai krízisként értékelt görög gazdasági zuhanástól a melegjogi vitákon át a menekültek drámájáig) mind arról szóltak, hogy fogynak el a szavak, egyszerűsödnek le a történetek, és torkollanak a viták egyre kevésbé artikulált indulatokká.

A tavalyi év szavai állítólag a „migráns”, a „kerítés” és a „szelfibot”. Mi rakható ki ezekből? Magány, rettegés, hiúság – valami ilyesmi. Fenyeget a veszély, érzem, hogy ezek a gonddal és kínnal kalapált dialógusok, ezek a hol páros, hol magányos vergődések az elveszett, vagy tán sosem létező szavak nyomába kudarcot vallanak. Mert ami nincs, azt így, egy-egy nekifutásra, egy-egy pillanatra nekifeszülve nem is lehet vissza- vagy megszerezni. Mindennek az érvényessége éppen annyi is lesz, amennyi időre fenntartható a párbeszéd. A kontextusok rekonstrukciója és az előítéletek, berögződések törlése, fölülírása végül is kioltja egymást. Sutaságok, pontatlanságok laza, szakadozó láncolata a legtöbb, ami remélhető mindettől – be kell látni.

Valóban nehéz ezzel szembesülni, és megelégedni szinte lehetetlen. Hacsak nem ismerjük be, hogy pontosabb, feszesebb fogalmaink, struktúráink nincsenek. Minden értelmezésre, újraértelmezésre vár. Arra, hogy meginduljon az út a „visszaartikuláció” felé az elszabadult indulatok felől.

Adhatnék mindennek hangzatos neveket, például azt, hogy „reracionalizálni” kellene mindazt, amiről ésszerűen nemhogy megegyezni, de beszélni sem tudtunk. Hogy az új szimbolikus, érzelmi kollektivizálódásnak álcázott atomizálódást – a vallási fanatizmust, a szekularizáció leépítését – fel kellene oldani, korrigálni. Micsoda felszínességek, micsoda éretlenségek ezek is. Közhelyek, törmelékek, a még menthetőből, vagy már menthetetlenből – nem tudom.

„Könnyen unatkozik” – mondta fent idézett kritikusom máskor, és panaszkodott, milyen unalmasak az emberek, akikkel egy korban, ebben a borzasztóan álságos korban élni kényszerül. Nem tudom hányadszor ismételte el ezt a panaszát, csak azt, hogy nekem évekbe telt megtanulni, hogy ezt ne unjam. Hogy tudomásul vegyem: így megyen ez, bizonyos szerepek elfelejtődnek, a tudás folyamatosan kopik. És ha nincs figyelem, odafordulás, ha én is elkezdek unatkozni, akkor a közös leépülés visszafordíthatatlan.

Megtanultam érteni az ő unalmát, és megbecsülésként megfogalmazott lesújtó kritikáját is. Nem állíthatnám, hogy azért, mert meggyőzött, vagy mert maradéktalanul elfogadtam volna azt, amit mond. A „maradéktalan elfogadás” pátoszát rég nem gyakorlom. Az azonosulás giccse riaszt. Az egyet nem értés harmóniája viszont – bevallom, ez izgat, ez ígér sokat.

Makacs rögeszmém, hogy minden hasznosítható, és: az unalom póza is, a sirámokkal szembeni sirám, az értelmiségivel leszámoló értelmiségi, a szelfibotozás, a kerítés előtti-mögötti indulatok, a migránsoktól való rettegés is átfordítható. Hasznosítható, mint a pillepalack, vagy a piszkos papírszalvéta. Kérdés, válasz, kérdés, válasz egyszer csak eljutunk valahova. Ha máshova nem, hát a homokos, vizes síkra. És szétnézünk merengve.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!