Megment ő?

2016. 04. 28. 19:58

Ezzel a hozzáállással a sárban rejtőző gyémántokat nehéz lesz kicsiszolni, viszont eladható termékeket szép számmal lehet gyártani vele. Ez nem irodalom, hanem üzlet, annak viszont egészen pofás. Tasnádi-Sáhy Péter jegyzete.

 

Kell, hogy dicsérjenek, s ezt könnyű elérni. Az irodalmárok megrontásához oly kevés költség kell. Sok nyájasság és simogatás meg egy kevés pénz. (Diderot: Uralkodók politikai elvei)

 

Közvetve és kicsit megkésve, Pap Sándor Zsigmond Maszolon megjelent publicisztikájából értesültem róla, hogy Orbán János Dénes, a Magyar Idők kormánypárti napilap kulturális rovatának vezetője, illetve a 150 millió forintból összegrundolt Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. irodalmi-szakmai tótumfaktuma kiáltványt intézett a magyar nemzethez „márczius 15-én, Pest-Budáról”. Az állam mellé egyéb mecénásokat keres ifjú tehetségek támogatására illetve a „válságban lévő magyar irodalom” megmentésére. Eddig beszállt Böszörményi Zoltán, „az erdélyi magyar irodalom gáláns mecénása”, illetve Szomor Dezső, „a dömsödi Szomor Húsüzem és számos szürkemarha gazdája”, illetve maga OJD is felajánlotta vállalkozó korából megmaradt aranyóráját árverésre. Csak mellékesen jegyzem meg: ez így önmagában irodalom, ebből a három karakterből remek regényt, na jó, novellát lehetne írni.
Bár többen már magán a gesztuson fölhördültek, hiszen OJD az Előretolt Helyőrség Íróakadémia frissen felfedezett ifjú tehetségeinek szívszorító életkörülményei mellett szán pár sort a szekértáborozásra, az írás helyett szoborállítás ellen tiltakozó írók elmarasztalására is, de én, ha lehetséges az ügynek ezen részébe, már csak a mottóul választott Diderot idézet okán sem folynék bele, legfeljebb erős távolnézetből, ezt is csak azért, hogy lássuk, igazán nincs min felhördülni.
Ha kicsit lenyugszunk, könnyen belátjuk, mindig is voltak és lesznek olyan irodalmárok, építészek, színházcsinálók, sorolhatnám, akiknek nem fordul fel a gyomra a hatalom aktuális képviselőitől, és teljesen természetes, hogy az erős emberek velük nyájasak, őket simogatják, nekik adják a palota- vagy éppen stadionépítésből megmaradt resztlit. Hiszen az erős emberek már csak ilyenek, és még a szempontjaikat sem nehéz kibogozni, sőt megérteni: pénzről és befolyásról van szó, a fene se akar olyannal osztozni az ilyesmiben, aki leszedi róla a keresztvizet, főleg, ha talál olyat is, aki csodás tetteit zengi. Azon a színvonalon, ahol a mi erős embereink leledzenek, ez a működési mechanizmus különösképpen érthető, hiszen ennél többre szegények nem is képesek, ha meggebednek sem. Sőt, olyan irodalmárok, stb. is akadnak, akik megfelelő falatok kedvéért bármilyen hatalmat ki tudnak szolgálni (egymás után akár többet is), őket sem szép dolog elmarasztalni, csak azért, mert a természet, komoly evolúciós előnyként igénytelen emésztőrendszerrel áldotta meg őket, az élet, kérem szépen, már csak ilyen igazságtalan. Még azt sem mondanám, hogy a felfelé-haverkodás tehetségtelenség dolga lenne, hiszen

a hajlékony gerincűek között mindig szép számmal akadtak zseniális művészek,

akik a mecénás szabta szűk keretek közt is tudtak maradandót alkotni, még ha közben alkalomadtán irdatlan baromságokat is összehordtak. Bár azt talán érdemes megemlíteni, hogy az emberi alávalóság bizonyos koncentráció felett a művész-énre is károsan hathat, az intenzív alkotás pedig komoly korlátja lehet a hatékony talpnyalásnak. A lényeg annyi, hogy bár bizonyos előzmények általában kellenek a zsenik színrelépéséhez (jobb, ha megtámasztja őket, mondjuk egy irányzat), de az időtlen műveket alkotóik az éhenhalás árán is létre szokták hozni. Egész egyszerűen, mert kényszerük van, rá, ez a dolguk az életben. Ha az egyiknek valamilyen tragédia miatt nem sikerül, jön a másik vagy az ötödik és megcsinálja.
Mielőtt bárki megkövezne: mindennek ellenére kultúra-támogatásra, illetve művész-képzésre, szerintem is elengedhetetlen szükség van, ha nem is a jelenleg működő rendszerekben, de nem a jövő klasszikusainak megmentése okán, mint azt OJD legfőbb érvként felhozza, hanem magunk miatt. Jobb olyan társadalomban élni, ahol fontos a kultúra, fontos a művészet, mint olyanban, amiben nem. A gladiátor játékok ősi és modern formái (igen, a sportra gondolok) alkatilag alkalmatlanok arra, hogy segítsenek együtt élni a világegyetem végtelenségének ismeretével és ezen tudás hasznos és kártékony következményeivel, míg a művészet, még a kevésbé zseniális is, éppen ebben lehet a segítségünkre. Abban a közösségben, ahol a kultúra fontos, az emberek, sikerrel-sikertelenül, gyakrabban pillogatnak a csillagok felé, eközben nyúlik a nyakuk, a fejük magasabbra kerül, és ez által a saját életükre is magasabbról, szélesebb szöget fogva tekinthetnek vissza, jobb és emberibb döntéseket hozva irányíthatják azt. A sok jó és emberi döntés pedig szépen összeadódik, az általános színvonal pedig növekszik.
A két eddigi nagyobb gondolatmenet összefonva: OJD nagy valószínűséggel, elődeihez hasonlóan sem felemelni, sem lenyomni nem lesz képes a következő Radnótit vagy József Attilát, azt viszont valamelyest befolyásolhatja, hogy az emberek, vagy ha így tetszik, a nemzet, miként áll a kultúrához: videojátékhoz hasonló szórakoztató eszközt lát benne vagy egy magasabb létforma lehetőségét.
Sajnos, legalábbis ebből a kiáltványból úgy tűnik, a könnyebb utat választja, hiszen

egyszerre beszél a jövő klasszikusairól és a példányszámról, mintha a kettő között függvényszerű kapcsolat lenne.

Pedig nem csak Kárpát-medencében, de az egész világon ritkán volt olyan kor, amikor a lángészt saját kora felismerte. Sajnálatos, de a publikum jellemzően nem bizonyul időtálló ítésznek, ennek ellenére OJD azt írja: „…a szakma és tagjainak java része már nem közösségben, hanem egyénben gondolkodik. Nem az olvasókban, hanem saját magában. És az olvasó nem szereti ezt, a magyar olvasó azt az irodalmat szereti, amelyik róla, neki szól. És mivel a kortárs magyar irodalom egyre kevésbé szólítja meg, elfordult tőle, nem olvassa és joggal nem vásárolja azt. Ha pedig nem vásárolja, a magyar irodalom az enyészet sorsára jut.”
Ezzel a hozzáállással a sárban rejtőző gyémántokat nehéz lesz kicsiszolni, viszont eladható termékeket szép számmal lehet gyártani vele. Ez nem irodalom, hanem üzlet, annak viszont egészen pofás. Idővel telik majd új aranyórára is.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!