Megélt idők, meg nem élt életek

2016. 07. 13. 11:09

Csöndes, vasárnapi Maros-menti életkép. Parászka Boróka tárcája.

 

Most is érezni a valamikori háborúban robbant gránátok utáni légnyomást, ha a Maros menti falvakba látogat az ember. Pedig ez a táj, szerencsés nyári napokon akár békés, mondhatni barátságos is lehetne. Lágyuló dombok, finoman nyíló és záruló völgyekben bújnak meg itt a házak. A ragyogó napfényben csak hunyorogva látni a megyeszékhely fölött pöffeszkedő vegyi kombinátot. Nyoma sincs ilyenkor a mindent betemető sárga füstnek, amely ködös reggeleken, alattomos sötét estéken fojtogat minden erre élőt.

Amikor az ember a kőris-, és diófák árnyékában kucorgó házak közé ereszkedik, azonnal rátelepszik a súly, hallani a valamikori dörgést-robbanást, látni a rég eltűnt repeszek ma is eleven sebeit. Nem csak azért, mert minden beszélgetésben fel-fel bukkan a régi háború, hogy merre vonultak, hol hullottak el a katonák, hogy hol állt a front, s hogyan tépték szét a szertehagyott aknák évekkel a békekötés után is az errefelé játszadozó gyerekeket. A fejetlen kisfiúk emléke eleven itt: sírjuk sincs ezeknek az apró hulláknak, a nevükre sem emlékszik senki, csak a hiány maradt, egy-egy elvesztett öcs-báty, bújócskázás közben cafatokra szakadt testvér után. Micsoda életeket nem éltek meg ők! S az utána maradók!

Hiába épült a kombinát, adott munkát, szippantotta be a lankák népét a verőfényről a sárga ammónia bűzébe: új remény nem született. Hetven éve ért véget a háború, immár a harmadik nemzedék éli csonka életét, válásokkal, öngyilkosságokkal, szeretetlen, dühös, elégedetlen házasságokkal. Ez alatt a hetven év alatt a vályogházakból gyatra tégla otthonok épültek. Lett imitt-amott aszfaltos út is. A gödrök, az árkok újra és újra megemésztették az iparosítás-modernizáció vékony mázát.

A kombinát munkásgenerációi hamar életet éltek: korán besorozta őket a gyár, korán házasodtak, hamar vásároltak egyforma, polírozott kombinált bútort, motorbiciklit a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején. Gyermekeiket a szakszervezet tengerparti üdülőiben nyaraltatták, amikor csak lehetett – erősödjön az ammóniagőzben fogant gyenge, sípoló tüdejük. A molyos bundájú szovátai kitömött medve árnyékában mindről készült fénykép. Gyorsan múló nyarak emlékeként.

Az iparosítás nemzedékét a rendszerváltáskor elbocsátották, a gyári alkoholizmusnál is sötétebb, reménytelenebb munkanélküli ivászatokba kergették. Akit nem vitt el a májcirózis, azt elvitte a tüdőrák: a háborúban vagy háború után széttépett gyerekek hátramaradt rokonai is úgy fekszenek itt a dombtetői temetőkben, mintha mind katonasírok lakói lennének. Egyszerre születtek: az ötvenes években, és egyszerre haltak, a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején. Alig negyven évet lehet élni itt, a híg, kénezett bor és a vegyipar vidékén.

A harmadik generáció, a maradék már nem itt él. Innen indult a leghamarabb, a legfegyelmezettebben a menetoszlop Nyugat felé. Ma a Maros mentén sokan beszélnek olaszul, és spanyolul: az eperszedők világpolgári műveltsége ez. Gyakran küldenek pénzt az otthon maradottaknak, időnként hazalátogatnak. Az omladozó téglaházakat megerősítik, szigetelik, új nyílászárókat, „termopánt” kapnak a rosszul megalapozott falak. Hiába. Az évtizedes penészfoltok, a salétrom kiüt, így is, úgy is. A mélyben megállíthatatlanul dolgozik az enyészet, és nincs újjászületés.

Pedig van, ahol új, fiatal polgármestert is választottak. Alig múlt harminc, érti a nem változó idő szavát. Úgy fésüli a haját, mint Jávor Pál, pedig már rég a föld alatt vannak azok, akik még ismerték a nevét, és kihúzták magukat a moziplakátok előtt. Mulatsággal kedveskedik az új polgármester az embereinek, a Spanyolországból, Olaszországból hazatérőknek, s az öregeknek, akik álmukban is tudják a barcelonai, római fapados járatok menetrendjét.

Az új mulatság ugyanott zajlik, ahol végül, minden együttlét veszekedéssé, verekedéssé fajul errefelé: a kocsma és a templom közötti néhány lépésnyi téren. A férfiak és az asszonyok, itt a kombinát meg a katonatemetők árnyékában, nem messze a buszmegállótól (csak akkor áll meg itt a menetrend szerinti járat, ha nem ülnek rajta sokan) előbb azt éneklik, hogy „hétre ma várom a Nemzetinél”. Aztán egymásba kapaszkodva azt dalolja a sok fekete nő és férfi, hogy „jaj be szép kék szeme van magának”. És amikor odáig jutnak a libafosos árokparton, hogy „ott ahol zúg a négy folyó” – akkor már jön a verekedés.

A verekedés előtt azonban még beszélgetnek. „Most mondja meg, hogy mit mind még akar az a Soros” – kérdezik egymástól, maguktól, a fejük felett álló felhőktől a spanyolból megtért férfiak. „Ránk hozzák ezek a migránsokat – teszik hozzá az eperszedők – mert azt hiszik ezek, hogy itt a Kánaán.” Bólogatnak a busa fejek, baj lesz itt, tudják. Hallották a hírekben, bemondták, hogy „elveszik a mi Európánkat”. Pedig milyen jó is volt, ez a pár fapados év, amikor meg lehetett állítani valamit a spanyol napszámból. Egy termopánt, egy karcosabb autót. Még akkor is, amikor már nem volt munka, csak segély odakinn, amikor már csak a munkanélküli nyilvántartóba jártak ki bejelentkezni. „Pecsételni”. Akkor még nem hozták a nyakukra ez sok migránst. Hogy maradnának ott, ahol vannak, a háborújukkal együtt. Szemük sarkából közben nem eresztik a felnőttek között műanyagpisztollyal rohangáló kisfiúkat. Ördögfattyak, mi lesz belőlük!

A temető bejáratánál vastábla lifeg: „Tudom, a Megváltóm él”. Sötétben is világítanak a kézzel írt fehér betűk. Műanyag zsákok cafatjaival kötözték jól a kerítéshez, messzire látszik, a völgyben is.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!