Kultusz és irodalom

2016. 09. 19. 14:34

Nem gondolom, hogy itt kultuszról beszélni illetlenség volna, és nem hiszem, hogy nemzedékenként nem születhetnek valamilyen „társadalmi megrendelésekre reagálva” író-kultuszok. S ha igen, akkor ezek nem kizárólag a szerző mondataiból, „alanyaiból-állítmányaiból” következhetnek. Tamás Pál írása.

 

Magyarország Esterházy halála után elmerült gyászában – olvasom nemrégiben egy német portálon. Most jutott csak el hozzájuk a magyar kulturális sajtó megrendült szövegeinek első hulláma? Néhány héttel a veszteség után a friss írások itthon megritkultak. A temetés után várt második textus-hullám nagyjából elmaradt. Az Esterházy kultuszépítés nem most kezdődött, de kiteljesítéséhez valószínűleg több idő kell. Kérdés, mi megy magától, s mi áll össze tervszerű kis projektekből. Egy belső értő, olvasói mag e tekintetben már eddig is működött. Az idei Könyvhéten, ahol sokan már spontánul is búcsúztak a nagybeteg írótól, valami ebből erősebben is látszott. Azonban Esterházyhoz kapcsolódva, azt hiszem, sokan gondolkoztak egy valódi kulturális „nemzeti” [össztársadalmi, tömeg]kultusz működtetéséről is. Az aktuális kultúrában ez azonban nem korlátozódhat csak szövegek kultuszára. De hát épp Esterházynak volt hosszú évek óta kivételes, egyébként a magyar kortárs irodalomban több felől is épített közpolitikai személyiség-kultusza. Ez mintha kínálná magát a továbbépítésre. Végül is a ragaszkodóbb olvasókon kívül van egy szélesebb réteg, amely egyelőre inkább csak történeti morzsákra, az irodalmi sajtó által terjesztett metaforákra, hasonlatokra reagál. Belőlük összejöhetne egy mozgósítható külső kör is. Persze, őket a posztmodernitás egyáltalán nem érdekelte. A „tolongás a damaszkuszi úton” [egy 1991-es, eredetileg a Hitelben megjelent publicisztikából], vagy a „földet vissza nem veszünk” a rendszerváltás metaforáivá váltak a tömegek számára, függetlenül attól, hogy később sem Esterházy, sem mások nem merengtek el azon, vajon mi lehet, mondjuk, a különbség a köpönyegforgatás és a megbánás, sőt, a megtérés között. De hát Balázs Géza nyelvész erről már akkor írt. Közben a valódi Esterházy munkái és személye körül gyorsan összecementeződött, bár később már olyan nagyon gyorsan azért nem bővült a hívek, értők, értelmezők tábora. Igazán néhány ezer, vagy talán később nagyon lazán is még néhány tízezer emberről lehet[ett] szó. Egy hozzánk hasonló kulturális szerkezetű országban egyébként ez óriási szám. Valószínűleg ettől nem függetlenül a szélesebb rétegkép is pozitív, s talán a 90-es évekéhez képest nem is nagyon mozdult el. E külső körben az ismertség három hullámban állt össze. Az első a nyolcvanas években jelentkezik és a független író képéből vezetődik le. Kiderül, hogy létezik egy új regényíró, akit a rendszer ugyan nem üldöz, de van körülötte valami érdesség, valami, ami a hivatalosságnak nem tetszik, s az értelmiség meg közben szereti. Ezt a más hangot megjeleníti, legalábbis sztori szinten a nyugati média, s mindenekelőtt a Szabad Európa. Tehát, bár az első könyvek már hozzáférhetőek voltak, a külső körben Esterházy elsősorban közéleti, s nem irodalmi jelenség volt.

A 90-es években a magyar középrétegek kisebbrendűségi érzése a nyugattal szemben nő. S először úgy hiszik, nincsenek tömegében sikeres új kulturális termékeink. A 90-es évek közepétől-végétől Esterházyt azonban fordítani kezdik, először osztrák, majd német kiadók, s lassan másnyelvű szövegei is megjelentek. Tehát a világ visszaigazolja, a kinti sikerek bizonyítják, hogy értékes magyar exporttermék. Ismét megugrik külső népszerűsége. Nincs [még] szenzáció, de talán tartósabb újabb ismertséget hoz. Ez a második hullám.

Az igazi laikus, nem irodalmi szenzációt a nagy családregényben megjelenített apa belügyi kapcsolatai hozzák. Itt mégiscsak egy gróf jelent éveken át a politikai rendőrségnek. Akiről fia épp megírta főművét. Eszterházy briliánsan, új szöveggel oldja fel dilemmáját. A belső hívő, törzsolvasó kört a kínált írói-közgondolkodói megoldás lenyűgözi. A külsőt azonban nem a megoldás, hanem az alapkonfliktus érdekli. A skandalum, amely a szerzőnek további ismertséget, majd példányszámokat is hoz.

Hipotézisünk szerint a törzsolvasói kör hajlandó volt követni nem csak Esterházyt, de az újabb magyar szélesebb irodalmat is az általuk hirdetett stílusokban és szerepekben, mégsem volt hajlandó úgy tenni, mintha az író már nem lenne számára vátesz. Közben a nagyközönség nem vett részt irodalomértelmezési vitákban, de ha valakire a média azt mondta, hogy jeles író, úgy abban szeretett volna romantikus hőst látni. Esterházy egy ilyen írószerephez talán igazán visszafogott volt, de az utolsó években nem állt teljesen ellen a belső körben megfogalmazódó elismerés minden kultuszelemének. S ebből végül valamennyi kifelé is látszott. Ráadásul a családnév a külső kör számára akkor is fontos romantizáló elem volt, amikor a belső olvasói kör számára önmagában már nem.

Nem gondolom, hogy itt kultuszról beszélni illetlenség volna, és nem hiszem, hogy nemzedékenként nem születhetnek valamilyen „társadalmi megrendelésekre reagálva” író-kultuszok. S ha igen, akkor ezek nem kizárólag a szerző mondataiból, „alanyaiból-állítmányaiból” következhetnek. Cserépfalvi, József Attila kiadója megírja, hogy a kiadó legnagyobb sikere a költő halála után, tulajdonképpen arra reagálva indult. Csak úgy jöttek az ezres, kétezres utánnyomások – olvasom nála. Az is megvette, a „mártír” József Attila kötetet, aki verset sohasem vásárolt.

Ady, úgy tűnik, már életében maga is építette kultuszát [persze, ez a Nyugat köre nélkül nem lett volna elég]. Sokat fényképeztette magát, 1909-től mindig ugyanazzal. Az egyik felvételt a költő postai levelezőlapként is használta.

Az irodalmi kultuszok kutatása újabban sokfelé ágazó területe az irodalomtudománynak. Írt e tárgyban többek között Margócsy, Takáts József, Gyáni Gábor, Teslár Ákos…

Egy esetlegesen formálódó Esterházy-kultusz nagyobb ívű kereskedelmi töltéséből egyelőre még semmi sem látszik. Úgy tűnik, hogy a könyvszakmában jelentős szabad tőke pillanatnyilag nincs. A könyvhétre, a beteg író fizikai jelenlétéhez is időzítve, már jelentek meg utánnyomások. Esterházyt itthon sok éve a Magvető adja ki. A kiadó jegyzett társszervezőként megjelent az első hetek két nagyobb társadalmasított emlékakcióján, július 15-én, a Petőfi Irodalmi Múzeumban és július 29-én, a Gólyavárban. Különösebb tőkemozgatásra láthatóan nem volt szükség. A virrasztó, vagy inkább este összegyűlő tömegben, legalább is körülöttem senki sem beszélgetett ismeretlenekkel, így nem tudom, lehettek-e külsők és hányan. A Gólyavárat pénteken nappal nem töltöttük meg együtt, emlékezők és esetleges kíváncsiak. Diákkorúakat különösen keveset láttam.

Máris megjelentek visszaemlékezés-válogatások [az első a Noran kiadónál, Kőrössi P. József szerkesztésében]. Az emlékezést hosszabb távra is valószínűleg kézben tartani, működtetni szándékozók számára lehet, hogy „túl gyorsan”.

Eddig tudtommal nem léteztek a fontosabb szövegek elektronikus kalózváltozatai [a Digitális Akadémia olvasási, s nem letöltési hozzáférhetősége is eddig ilyenekhez vezető energiákat, úgy látszik, kioltották]. A következő években nem feltétlenül marad így. De tömeges kultuszépítés, iskolai propaganda nélkül, ez sem lesz automatikus.

Bizonyára a következő hónapokban jelennek meg újranyomások fontosabb munkákból, de a jelenlegi piaci viszonyok között ezek áttöréseket valószínűleg nem jelentenek. Segíthetnek, persze, a hívek belső körének, hogy megvegyék még hiányzó köteteiket. De hát most már olcsó zsebkiadások, tömegkönyvek, könnyen beszerezhető e-bookok nélkül az új közönséget valószínűleg nem lehet elérni. S persze, mindehhez már ősszel, amikor még valamennyire friss a veszteségérzés, intenzív médiakampánynak kellene indulnia. Elvben egy ilyen kampányhoz eszközei ma csak az államnak lennének. Az meg láthatóan és nyilvánvalóan nem akar szabadulni sértődöttségétől, és nem nagyon készül beindulni. S azt hiszem, mert mindennek ára is van, a hívek tábora, s talán az eddig a folyamatban résztvevő irodalomszervezők sem szeretnék maguk körül, társként a jelenlegi kultuszkormányzatot. Tehát tudatosan összerakott, nagyléptékű kultuszépítést, akár az iskolák alapvetőbb megmozgatásával ebben az erőtérben mostanában nem valószínűsítenek.

Mindebből azonban nem következne, hogy a belső körben nem épül a kultusz. Történik ez majd spontánul, nagyjából az eddigi térben, nem sokkal több tudatossággal, mint eddig. S lesz valamennyi új olvasó is. De nem nagyobb tömegek. Ami mindebből kijöhet, az az Esterházy hívek, az értők, az azonosulók egyfajta új elitizmusa lehet. A szerző különleges, a képzetten érzékeny olvasóké. Ha te is ebbe a körbe vallónak mondod, adod ki magad, szinte automatikusan a kulturális elithez tartozol. Az ilyen könnyen elvállalható azonosságok valószínűleg most majd tovább építik a kultuszt különleges beruházások nélkül is. Formailag nem lesz nehéz ide csatlakozni.

A nagy alkotó utóéletében a spontaneitás, a tisztelők akarata és a tervezett kultuszelemek szükségszerűen keverednek. Ráadásul különböző szakaszokban s életművenként másként. Pár hónapos időkülönbséggel három olyan író, költő távozott, akik különböző módokon meghatározták a 20. század második felének magyar irodalmát. Juhász Ferenc tavaly december 2-án, Esterházy Péter július 14-én, s néhány napja, szeptember 12-én Csoóri Sándor. Esterházy a másik kettőnél majd egy nemzedékkel fiatalabb volt. Személyesen s munkásságukban aligha, vagy nem is érintkeztek, híveik köre nem azonos, más világokban léteztek. Ma emlékük más és más magyar irodalmi hagyománynak válik részévé, s talán mozgatójává. Kíváncsi vagyok, egy más kor vajon tudja, vagy akarja egyáltalán összeépíteni valamiképpen majd őket? Vagy tartósabban megmaradnak az aktuálisan szellemileg [minimum] három részre szakadt ország emlékművei. De hát ezek nem egy irodalmár, hanem már egy szociológus kérdései, szempontjai.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!