Kinek lobog negyedszázad múlva?

2016. 05. 19. 09:14

Szimbolikus térfoglalás, székelyföldi Kolozsvár-fóbia, elpazarolt lehetőségek Silye Lóránd írásában.

 

Nemrégiben hosszabb külföldi tartózkodás után hazalátogattam. A Kolozsvár-Csíkszereda tengelyen utazva a szimbolikus térfoglalás szembeötlő jeleire lettem figyelmes. Az üzenetet ugyanis nem nehéz megérteni és észrevétlenül hagyni: több település központjában ott áll egy-egy nagyobb, néha egyenesen óriási méretű zászló. Ahol román többségű a település, ott Románia zászlaja lobog, ahol pedig magyar többségű székelyföldi település, ott a székely zászlóval (is) találkozhat az utazó. Így nem csoda, hogy az az érzésem támadt: az útvonal mentén javarészt a zászlók lobogtatásáról szólhat az élet.

Csíkszeredába érve a rögvalóság másik oldalával is szembesülnöm kellett, mégpedig a statisztikai adatok alapján jól ismert alacsony helyi átlagbérek hatásával. Ennek következtében tapasztalhattam, hogy jelentősen gyarapodott azon általam ismert családok száma, amelyeknek legalább egyik fiatalabb tagja már nem él otthon. Van, aki csak Kolozsvárig vándorolt, de nagyon sokan külföldön néztek munka után. Ahogy egyre több történetet meghallgattam, úgy lett világosabb az elvándorlás egyik, ha nem legfontosabb oka: a csíkszeredai 1000-1200 lejes átlagfizetésből szűkösen tengődni lehet, de ahhoz nem elég, hogy egy fiatal pár önerőből egzisztenciát teremtsen. Így nem marad más, mint az elvándorlás. Az a jelenség, amit mindenki olyan jól ismer, de érdemben valódi okairól keveset vagy semmit sem szólnak. Pedig a népességváltozásnak ez a folyamata nem ma, hanem a tegnap vagy inkább már tegnapelőtt elkezdődött. Eredményei pedig beszédesek. Személyes példánál maradva: bő húsz évvel ezelőtti osztálytársaim csupán egyötödéről tudom biztosan, hogy Székelyföldön laknak, miközben több mint egyharmadukról szintén biztosan tudom, hogy elhagyták Csíkszeredát.

A várost és a megyét, amelyet az elmúlt 26 évben így vagy úgy, de erdélyi magyarok (székelyek) kormányoztak. Sokszor nem is akárhogyan, hanem állandóan harcban állva. Ellenség pedig mindig akad, ha másképp nem, hát kitalálnak egyet. És ez az a térség, ahol többségében erdélyi magyar vagy éppen magyarországi vállalkozók fektettek be, és becsülték meg a humán erőforrást. Ahogy megbecsülték. Az eredmények magukért beszélnek. Sajnos, gyaníthatóan más székelyföldi településeken sem különbek ezek a mutatók.

A gazdasági eredményekkel fordítottan arányosan fokozódott egyes helyi politikusokban a Kolozsvár-fóbia, nem akarván észrevenni, hogy Kolozsvár milyen kulcsszerepet tölt be az erdélyi, azon belül pedig az erdélyi magyar közösségek életében. Így elég sokan megvetik a kolozsvári értelmiséget. Azokat, akik általában nem tősgyökeres kolozsváriak, hanem sokan székelyföldi származásúak, és legalább annyira drukkolnak saját szülőhelyükért, mint választott otthonuk magyar közösségéért. De ha nincs, hát kell egy ellenség, mert „nekünk ne mondják meg még Kolozsvárról sem, hogy...” Pedig milyen jól lehetne kamatoztatni a saját közösségét kívülről nézők ingyen osztogatott ötleteit. Ha osztogatnák, de mint tudjuk, leginkább hallgatnak és csendben legyintenek. Ki szereti, ha folyton beléfojtják a szót, vagy leszólják?

Ezzel párhuzamosan egyre hangsúlyosabb lett az etnicizálás politikai és közéleti téren is. Ez nem csupán székelyföldi, hanem erdélyi jelenség, és nagy szerepe van az erdélyi magyar kötődésű pártok gombamód szaporodásán túl, a romániai nagypolitikának is. Ez az egyre inkább befelé, illetve kizárólag Magyarország felé való fordulás oda vezetett, hogy Korodi Attila sokat dicsért miniszteri tevékenysége óta nem tettünk le érdemlegeset a romániai politikai asztalra. Nem állítom, hogy azzal a hat százalékkal könnyű érdemlegeset elérni, de felidézni sem tudom, mikor hallottam olyan fontos kezdeményezésről, amely nem valamilyen etnikai kérdést ragadott meg, hanem az egész romániai társadalmat célozta. Pedig téma akadna bőven: oktatás, egészségügy, családtámogatás, kisvállalkozások támogatása, bármi, ami a romániai emberek életének minőségi javulását segítené elő. Így nem is csoda, ha a többségi társadalom lassan nem vesz tudomást rólunk. Vagyunk is, meg nem is a többségiek szemében, akik minket közösségként csak magyar napokon és választási plakátokon ragadhatnak meg. Igaz, ez kényelmes helyzet, lehet a románokat szidni, ha valami nekünk nem sikerül, és így kisebb az esélye, hogy kiderül: tulajdonképpen mi rontottuk el. Ahogy akár ők is eljátszhatják ezt, és minket, romániai magyarokat hibáztathatnak. De már annyira kezdünk jelentéktelenek lenni, hogy ezt is egyre kevésbé teszik.

Az elmúlt negyedszázadot rendesen elpazaroltuk. Nem állítom, hogy nem történtek közösségi szinten kisebb-nagyobb változások, de hogyan lehetséges az, hogy a cigarettázás kocsmai beszüntetése, vagy a minket legkevésbé érintő norvégiai szociális probléma az erdélyi magyar közbeszéd egyik fontos témája, miközben közösségeink alapvető problémáiról hallgatunk, vagy csak suttogva beszélünk? De egymás sikereiről is kevés szó esik, hacsak nem olyan sikerekről van szó, amelyekkel újfent bebizonyíthatjuk: milyen rossz Erdélyben élni, máshol lehet csak karriert befutni. Kivétel persze akad, de ahhoz legalább egy Oscar-díj kell! Így nem csoda, hogy sok erdélyi magyar honfitársam (köztük olyanok is, akik az erdélyi magyar politikai élet aktív szereplői voltak), már jóval a hamarosan esedékes helyhatósági választás előtt szavazott. Nem pecséttel, hanem a lábával! Elhagyta szülőhelyét, hogy más erdélyi régióban próbáljon szerencsét, vagy a többség éppen nyugatra vándorolt. Visszafele pedig sajnos nem jönnek tömegesen.

Így ideje lenne elgondolkodni azon, hogy ha ezt a stratégiát folytatjuk, akkor negyedszázad múlva kinek lobog majd a székelyföldi és erdélyi településeken a zászló.

 

(A szerző BBTE Biológia-Geológia Karának tanára)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!