Réz

2016. 05. 18. 15:14

„Játékos ember volt, játékos férfi. Játékos férfi is. Nem az, aki pókerarccal pókerezik, hanem az, és ő az egyetlen ebben a játszmában is, aki pókerarccal pasziánszozott! ” Kőrössi P. József írása a napokban elhunyt Réz Pálról.

 

Réz Pál (1930-2016) irodalomtörténész, műfordító, szerkesztő, műkritikus   Fotó: Szilágyi Lenke

 

Meghalt Réz Pál, az elmúlt csaknem hatvanöt év legbefolyásosabb szerkesztője, irodalomszervezője, nyolcvanöt évet élt. Ki lehet, ki kell mondani, hogy hatalom volt, még inkább nagyhatalmú. A Szépirodalmi Könyvkiadónak 1951-től (1951!), annak csaknem megszűnéséig szerkesztője. A kiadó legendás munkatársaként életműveket teremtett, és tett rendbe (Kosztolányi, Tersánszky Józsi Jenő, Déry Tibor, Ottlik, Örkény, Vas István, Petri és mások életművét gondozta életükben, vagy haláluk után). Mindig tudta, mi a jó! Nem mindig ismerte fel, mi a rossz. A rendszerváltás alatt megalapította a Holmi című folyóiratot, amelyet 25 éven át nem lehetett rangban leküzdeni. Pedig mennyi kísérletet kapott. Románból, franciából fordított, Mircea Eliade több művét, és csaknem a teljes Kundera életművet az ő tolmácsolásában ismertük meg.

 

Aradon született, mégis váradinak vallotta magát. Tőle származik, ha nem ő terjesztette is, hogy a váradiak szerint kétféle ember van: váradi és nem váradi. És a váradiak szerint ők, a váradiak vannak többen.

 

Megosztó, még inkább osztó, sőt, osztogató ember volt. Emberből elsősorban. Nem ez idáig osztotta, az ezt követő száz évben fogja megosztani a mai, a ma még kortárs magyar irodalmat.

 

Ha Balassa Péter tovább lett volna még, két táborunk is lehetett volna nekünk. Az egyikben ő meg a többiek, ahogy lett is, a másikban Balassa meg a többiek, ahogy nem lett. Csak mondom, nem tudom. Kettészakították volna a kortárs irodalmat. Így, hogy Balassa fiatalon meghalt, lett egy (a Holmié), és nem lett mellette egy másik tábor. Konzervatív szerkesztő volt. A mindenkori magyar irodalom egyik legkonzervatívabb szerkesztője.

 

Nem tartoztam a köreihez, pláne nem ahhoz az egyetlenhez. Voltak évek, amikor havonta legalább egyszer egy estét, sok órát nála töltöttem. Éjszakába nyúlókat is. Mikor mehetek? Mikor tudsz? Gyere. Több órán keresztül szapultuk, a kortársakat, a lehetetlen embereket, de nem az ő barátait. Azokat nem. De, azokat is. Azokat, akikkel szakított, vagy azok szakítottak vele. Minden volt. Elemeztük a régieket. Jókat röhögtünk, szórakoztunk. Ezeket a beszélgetéseket még aznap éjjel leírtam. Emlékezetből. Önszórakoztatás.

 

Tőle tudom, hogy ő is leírt mindenfélét, miközben azt állította, hogy nem ír, mert írni nem tud. Egyik interjújában, egy nagyon régi Magyar Hírlapnak azt nyilatkozta, hogy halála után fia van megbízva a napló megsemmisítésével…

 

Számos esetben vettem észre – olykor csak utólag, otthon, amikor utánanéztem, ellenőrizhettem egy-egy kérdését, és az én rá adott válaszomat –, hogy vizsgáztat. Szeretett megvezetni embereket. Művelt embereket is. Engem is szeretett (volna?) megvezetni, pedig én művelt ember mellette nem lehettem, esetleg nem eléggé tájékozott. Szeretett próbálkozni. A próbálkozásaiban vakmerő is volt. Saját magát helyezte Szabó Lőrinc szerepébe például akkor, amikor úgy állította be, hogy ő maga utazott volna valamelyik Párizs melletti emlékházból vissza Párizsba autóstoppal, elment az utolsó busz, és éppen az emlékház igazgatója vette föl, vitte szállásáig. Már akkor szöget ütött: ő, a maga járásával, hogyan képes kiállni egy országútra Franciaországban? Ha ösztöndíjas egyetemista is. Aztán beazonosítottam a személyébe a költőt, Szabó Lőrincet. De ehhez hasonlóan akart vizsgáztatva csapdába húzni azzal a köztudott történettel, amikor Aragon meglátogatja Illyés Gyulát Tihanyban, ahol kaszáló parasztnak öltözve megjelenik Szabó Lőrinc és kiváló franciasággal nemcsak üdvözli a francia költőt, hanem el is cseveg vele. Mondván ugyanazt, amit a stoppolós történetben nekem beadott, magát helyezve a középpontba Réz, hogy ugyanis Magyarországon minden középiskolát végzett diák beszéli a franciát ezen a szinten. Szabó Lőrinc, kaszás paraszt szintjén.

 

Játékos ember volt, játékos férfi. Játékos férfi is. Nem az, aki pókerarccal pókerezik, hanem az, és ő az egyetlen ebben a játszmában is, aki pókerarccal pasziánszozott!

 

Vicces ember ugyan nem mindig tudott lenni, amikor pedig lehetett volna, sőt. De sokakat megviccelt. Nem ez a fő erénye. Minden ott van abban a zsákban, amit most már magával cipel. Vitte, vitte, vitte, eddig nem cipelte. Hanem sokkal inkább osztogatta. Díjakat, ösztöndíjakat osztogatott, felépített maga mellett – és sajnos nem maga mögött – egy tábort. Hatalom lett. Olyan hatalom, amilyenek ellen egy – sok! – másik pályán küzdött. Ez most már nem lesz, és nem tudni, mi lesz helyette. Ki lesz, milyen pályán? Mert jó lenne, ha nem helyette lenne, hanem vele. Jobb lenne úgy, ahogy volt, mint ahogy majd lesz nélküle. Szigorú, és következetes értékrend volt, ő maga, ő az utolsó. (Egyvalaki még van, tudjuk, Ilia Mihály, tehát mégse.)

 

Az ember zaklatott. Író zaklatott. Mi lesz ez után? Semmi? Semmi!

 

Van egy könyve, amelyben beszél. Parti Nagy Lajosnak. Érinti benne a Rákosi antológiát, amelyet szerkesztett, de soha nem tudjuk meg most már – tőle soha –, hogy milyen volt az a Szépirodalmi Könyvkiadó több évtizeden át, a Rákosi, majd a Kádár érában is, az ötvenes évek elején, a második felében, és a hatvanas években. A többi is érdekes, amelyeket megismertünk.

 

Sok könyvet csinált (így: csinált!) nekem, mint kiadónak is. Mindegyik, kivétel nélkül jelentős. Sorozatokat talált ki, és hajtatta végre. Várad, villanyváros: nagyváradi szerzők művei Nagyváradról, vagy Nagyváraddal kapcsolatos művek. Nem nézek utána, talán 12-14 kötet. Modern Dekameron – egy-egy nemzet huszadik századi novelláinak gyűjteménye (francia, brit, olasz, skandináv, cseh, lengyel és így tovább, és így tovább tizenötig). A román válogatást nagyon szerette. Románok barátja is volt, különleges vonzalmat érzett és mutatott ki a román művészetek iránt. Nem sorolom, hogy javaslatára ki mindenkivel (nagyszerű gondolkodókkal, olyan művelt emberekkel, akik hozzá fel sem értek, és fordítókkal) dolgozhattam együtt. A legkiválóbbakkal. Ő választott, és ő diktált. Eget szakasztó javaslatot is elfogadott. Vagy nem!

 

Amikor a Költők könyve, majd a Prózaírók könyve ötletével eléálltam, izgatta a dolog. Szerettem volna, ha ő adja a kortársak névsorát. Nem vállalta. Nem vagyok hülye! Valami ilyesmit mondott, de segítek, ha belekezdesz. Segített. Mentem a listával – mind a két alkalommal, antológiákról van szó –, olvasom neki. Rémes alak, rakd bele. Rémes alak, rakd bele. Ennyiből állt. Közben meg-, és kibeszéltük őket.

 

Mindent tudott. Mindent tudott, és mindenkiről mindent. A hatalma ebben volt leginkább jelen. Nap, mint nap!

 

Az az ember volt – embert mondok, nem irodalomtörténészt, és nem fordítót, embert, és nem irodalomszervezőt –, aki adott és kapott, részt vett az adok-kapokban. Elől, vagy a háttérből mozgatva. Szerintem – azt hiszem –, olykor-olykor be-beszervezte a gyengébbeket, hogy „üssenek”, szóljanak, vagy mondjanak oda. Talán az erőseket is meggyőzte. Szóljanak, vagy mondjanak oda. Még egy-két-három ötven év, ami alatt nem lehet megkerülni, hiába hagyják majd ott a pályát, maradnak majd rémesen le – ebből, abból, vagy egy másik okból, ami majd előjön – azok, akiket megteremtett. Hiába vannak, lesznek majd még, akiket nem teremtett meg. Mert nem akart.

 

Van ebben minden, ami kell, meg ami nem. Azt hiszem, néhány gondolat kiverheti most a biztosítékot azokban a körökben, amelyeket ő kizárólagosan támogatott. Ugyanis másokat, akiket nem, megfojtott, mint Isten. Hiszen istennél kiválóbb érzékkel az lehetett. Az lehetett.

 

Nem biztos, hogy most, amikor a gyász van, erre a hangra van szükség. Amikor nem volt gyász, akkor se volt biztosan helyes az a hang, ami volt. Ha gyász van, nagy gyász, persze, ki tudja megmondani, kinek a gyásza. Nyugodjék – nem fog – békében Réz Pál! Az, akit szerettünk.

 

Az biztos, hogy vége. Nem valaminek, nem úgy általában. Hanem úgy, hogy vége! Még egyszer: mi lesz? Semmi!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!