Kettőt fizet, hármat kap. De mit?

2016. 04. 01. 22:50

Szilágyi Aladár jegyzete arról, hogy miért nem válik ismét újságelőfizetővé.

 

Távolságtartóan udvarias egyenszürke levelet kaptam egy napilap terjesztési vezetőjétől, melyben tárgyilagosan tudatja velem, hogy „ön jelenleg nem szerepel nyilvántartásunkban, mint újságunk előfizetője”, viszont, ha meggondolnám magam, és két hónapon keresztül előfizetnék a napilapra, a harmadik hónapban ingyen kapnám az újságot. Ennyi a csábító ajánlat.

Arról egy szó, nem sok, annyi sem esik, hogy mit is kínálna számomra ez a két hónapig pénzért, egy hónapig ingyen kézbesítendő sajtótermék?

Velem viszont, mint lehetséges, mint reménybeli előfizetővel, gond van. A gond az, hogy – ha az emlékezetem nem csal – ennek a most felkínált lapnak hajdanában, nem is annyira régen, más volt a külcsíne, és főleg más a belbecse. Mert ez a lap beindulását követően, némi kezdeti bizonytalankodás után, megtalálta a maga, egyetlen más hazai orgánummal össze nem téveszthető sokszínűségét. Nem csupán friss volt, hanem sokoldalú, változatos, olvasmányos. Munkatársai a legkülönfélébb műfajokban élhették ki az írhatnékjukat, a címes-színes hírtől a szösszenetig, a glosszától a jegyzetig, a vitacikktől a felmérésig, a bel- és külpolitikai kommentártól a tárcáig, a recenziótól a kritikáig. És uram bocsá’, a kurtább-hosszabb publicisztikai műnemek mellett helye volt a terjedelmes, kolumnás, oldalas nagyriportoknak, jeles, érdekes személyiségekkel készült interjúknak is.

És léteztek a rovatok! Közéleti és sportrovat mellett irodalmi-művészeti, nyelvi, történelmi-helytörténeti rovat, gyermek- és családoldal, vallási oldal, falujáró, és nem utolsó sorban az olvasókat családfa-rajzolásba, helynévgyűjtésbe stb. stb. bevonó „mozgalom”. Olvasmányos volt a lap, újságszerű, ki-ki megtalálhatta benne a maga olvasnivalóját, a diáktól a nyugdíjasig.

Aztán valakik kitalálták, természetesen nem a munkatársi gárda, hogy nem szabad kifárasztani az olvasót terjedelmesebb cikkekkel, hogy le kell állítani a véleményanyagok közlését, hogy nincs szükség irodalomra, történelemre, különböző korosztályokat megszólító oldalakra, stb., stb. Ugyanazok voltak, akik – miután megállapították, hogy a lapnak nincs szüksége se olvasószerkesztőre, se korrektorra – kitiltották a patinás redakcióból a könyvespolcokat, a szerkesztőség falairól leszedették a festményeket, a grafikákat, s végül egy nagy, modern hodályba terelték az újdondászok maradékát.

Tudom, nem a lapterjesztés felelősének a dolga, de ha abba a postaládámban dobott ajánlkozó levélbe, valami, akármi bekerült volna, ajánlat, ígéret formájában a hajdani újságból, már holnap előfizetnék.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!