Kérdőjelek a bakancsban

2015. 12. 06. 11:23

A nagyvárosok csalóka ünnepi fényeitől a Mikulás vagy Télapó régi dilemmájának kultúrhistóriai feloldásáig. Bögözi Attila jegyzete.

 

Pásztordallam, furulyaszó, csilingelő csengettyűk csevegése áramlik szét a fényárban úszó utcák, terek legeldugottabb bugyrain is, úgy, hogy a halandó ember fia azt kívánja: bárcsak minden szürke hétköznapot ünnepi hangulatba lehetne öltöztetni.

Jellegtelen üzletházak, kopott középületek, egyhangú lakótelepek, még a városi vécé is kiemelt megvilágításban részesül, akárha a mindent beborító fény jóérzésű tündérként diszkréten rejtegetné mindennapi közönyeink fekete lyukait. 

Marosvásárhelyen, a főtéren évről-évre még a díszfák is koronáig gombolt pompás fény-gúnyát kapnak, de a legutolsó villanyoszlopra is annyi égőt aggatnak, hogy attól néha még a jó ízlés biztosítéka is kiolvad. Azért mondom mindezt, mert számomra a fénynek üzenete van, különösen most, advent időszakában, hiszen, amint a téli napfordulóhoz közelítő nappalok kurtasága világosság, fény után kiált, úgy keresi a lélek is a fényt, mely betölti, és tiszta látással, örömmel ajándékozza meg. Marosvásárhely nem világváros, mégis, a karácsonyt előre vetítő decemberi fényei, néhány napra-hétre egy elvarázsolt tündérkertbe lopják a mindenkor szépre éhes, mohó tekintetet. Vajon milyen lenne Párizs, ha akár egyetlen napra is, hirtelen kihunynának örök fényei? Aki nem látta legalább egyszer ezt a ragyogó szépségből mindenkinek bőkezűen osztogató legendás „fény városát”, annak talán nincs is viszonyítási alapja (comparaison n'est pas raison) a nagyvárosok ünnepre húrolt decemberi díszkivilágításához. Nem, nem az összehasonlítás léptékében nagyságrendekkel különböző fajsúlya okán, hanem az ünnepi kivilágítás milyenségéből, fokozati különbségeiből adódó apró részleteknek a társadalmi lét „fényeit és árnyékait" kifejező metaforájáért. S bár ami a város fényeit mesés káprázattá nemesíti mindenkoron az ünnep, aminek mélysége, üzenete van, egyáltalán nem biztos, hogy a külsőségek csillogó, villogó fénye képes kifejezni annak lényegét, jelentését, valódi tartalmát.

Marosvásárhelyen, péntek este nagy csinnadrattával és még annál is nagyobb, de mélyen propaganda ízű hűhóval (viszont egyetlen pehely sok, annyi hó nélkül) gyújtották meg a decemberi díszkivilágítás ünnepi fényeit. És annak rendje-módja szerint a városközpontban összesereglett gyerekek örömére volt hatalmas fenyő, körülötte, krampuszok, manók, fenyőtündérek, rénszarvasok, s volt persze, hogy volt – jaj, de most vagyok ám igazán bajban! – Télapó? Mikulás? Bizonytalanságomra tapintott rá Robi, lépcsőházi jó barátom, az alig ötéves számítógép-zseni, akivel a világ apró meg nem éppen apró dolgait szoktuk megvitatni, s akit olyan dolgok érdekelnek, mint az, hogy milyen volt a világ számítógépek előtt. Szóval Robit most sem a csilingelő csengettyűk, vagy a város fényárban úszó káprázata foglalkoztatta, hanem arról faggatott, hogy az a fehér szakállas „fazon” (így mondta) az most a Mikulás vagy a Télapó? Hát ezzel bizony alaposan feladta a leckét. Mert mit is mondjak erről? Hiszen az az igazság, már én sem vagyok benne biztos, hogy az a fehér szakállú fickó Télapó, vagy Mikulás. Vitathatatlan, mára már „Mikulásfogyasztó” társadalommá lettünk. Alakjával szinte mindenhol találkozunk, az óvodától az iskoláig, a kórházban, a szülők munkahelyén, de ott van az utcákon, a benzinkutaknál, az orvosi rendelőkben, a bevásárlóközpontban, s itt van, vagy leginkább itt, az interneten is. Általa nyelvünk olyan szavakkal lett gazdagabb (s ezzel arányosan pénztárcánk szegényebb), mint: mikuláscsoki, mikuláscukor, mikulássapka, mikulásszán, mikulásdísz, mikulásvirág, mikulásgyertya, mikulásruha, mikulásgyár, mikulásvonat, mikulásbusz, mikulásszolgálat, mikulásrendelés… Tudom, vannak, akiknek leegyszerűsítő kézlegyintéssel teljesen mindegy, hogy Mikulásnak vagy Télapónak nevezzük a fehér szakállas apókát, viszont sokak a Télapó térhódításában a kommunista vallásüldözés egyik kirívó példáját látják, amikor tűzzel, vassal igyekeztek kikoptatni a köztudatból a keresztény gyökerű Mikulás alakját, és helyette a szovjet „Gyed Moroz”-ra hasonlító Télapót szuszakolták be a téli ünnepkörbe. Csakhogy azt mondani, hogy a Télapó nem más, mint szovjet ármány, annyira nem igaz, mint azt állítani, hogy a Mikulás az amerikai Coca-colás szubkultúra fogyasztói terméke. Ha irodalmi emlékeim nem csalnak, akkor „tél apót” már Arany János is emlegette („Ej, ej, garázda tél apó!/ Ki ördög hítta kelmedet,/ Hogy sz. Mártonnap tájba' hó/ Borítja házi telkemet?”), de csak Komjáthy Jenőnél bukkan fel a „Télapó” mai szóalakban, egybeírva: „Télapónak hó szakálla/ Feje tarkó, ing a lába,/ Lehet jégcsap, képe ráncos,/ Járja a haláli táncot”. Még József Attilánál is a ma ismerttől elütő szerepben jelenik meg („Szeretném, ha vadalmafa lennék,/ Mi, ha majd egykor kiszárad/ És a tél apó kivágat,/ Lángjaival felszárítná/ Könnyeit a bús árváknak”).

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a Miklós-napi ajándékozáshoz kötődő kedves öregként ábrázolt Mikulás-alak csak a 1920-as, 1930-as években bukkant fel a magyar kultúrkörben, szlovák területről érkezett (a kisbetűs mikuláš „mikulási ajándék” jelentésben használatos) és származása miatt hamar a negatív diszkrimináció áldozata is lett. Már a két világháború között megszületett az igény egy helyettesítő kifejezésre, ami az ötvenes években teljesedett ki, amikor a Mikulás helyett a Télapót kezdték használni, ami az orosz Дед Мороз (Gyed maróz) „fagy apó” tükörfordítása.

Nyilván az európai Mikulás-hagyomány ennél összetettebb, a mesebeli, telet megszemélyesítő, fehér szakállú, bundás öregember sok népnél megvan (valószínűleg a kereszténység előtti Európa öröksége), és többé-kevésbé összemosódik a valóságban is létezett Szent Miklós alakjával, aki i.sz. 4. században Lycia nevű római provincia püspöke volt. Ennek ellenére élete mégsem volt fenékig zselés szaloncukor, 308-ban a császár, börtönbe is záratta a saját névnapján a gyerekeket megajándékozó, hatalmas népszerűségnek örvendő „Mikulást”. Innen, szinte kétezer évvel – halála után is kalandos – története többé-kevésbé jól ismert. Viszont még rá is érvényes az a mondás, hogy senki sem lehet próféta saját hazájában. Mert a Myra (Miklós szülővárosa) romjain épült Demrében, ahol szobra a település előkelő helyén állott, a város polgármestere 2005-ben egy piros ruhás műanyag szoborra cseréltette a bronz eredetit, hogy a turisták könnyen felismerjék, kinek is épült az a háttérben látható Szent Miklós-templom…

A mai, vidám, jóságos figurát a múlt század harmincas éveiben kezdődött kólakampányok hozták össze, s nem utolsó sorban az amerikai hadsereg jóvoltából a világ számos pontjára eljutott üdítőital felülírta, illetve egységesítette a világ elképzelését a téli jótevőről. És ez az egységesítés, a globalizáció elsőszülött hátrányaként a mai napig folytatódik, csupán annyi különbséggel, hogy ma az ünnepek átalakulása a felgyorsult információáramlás egyik mellékhatása.

A jóságos Mikulás – a mindenható pénz-isten szolgálatában, ahol a business minden emberi értéket egybeszánt, elanyagiasítva magát a szeretetet is – lassan egyszerű vásári reklámkellékké silányult, amiben az a legfelháborítóbb, hogy a felnőttek, akik év közben nem tudnak megadni lelki, érzelmi, személyes dolgokat a gyereknek, (de nemcsak) ezt a hiányt pótolják anyagiakkal. S ezt a merkantilista szeretet pótlékot a piacosított Mikulás – sajnos – kiválóan szolgálja.

Hát szó, ami szó, mindezt nem lesz egyszerű közérthetővé gyúrni egy ötéves lurkónak, amikor a történetet felnőttként sem könnyű szétszálazni.

Miközben fülembe cseng a pásztordallam, furulyaszó, s csilingelő csengettyűk vidám hangú csevegése áramlik szét a fényárban úszó utcák, terek legeldugottabb bugyrain is, úgy, hogy a halandó ember fia azt kívánja: bárcsak minden szürke hétköznapot az ünnep hangulatába lehetne öltöztetni, azon kapom magam, hogy szombat este én is bakancsomat fényesítem, s villanyoltás után a sötétség leple alatt odalopom az ablakpárkányra.

Vajon idén Mikulás még rám fog találni?

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!