Jenő, a gyöngyhalász

„Nincs hozzá képzelőerőm, hogy rájöjjek: milyen is volna az a megbízható mérce, amelynek alapján tévedésmentesen meg lehetne állapítani bárkinek közülünk a gyöngyvoltát avagy gyöngytelenségét.” Szilágyi Aladár jegyzete.

A nagy stratéga valahányszor mély lélegzetvétellel alábukik, marokszám hozza a felszínre a kagylókat, és szerre felfeszegetve őket, beléjük kukkant. Megvizsgálja valamennyit, majd hozzá illő ráérzéssel osztályoz: „te nemzetstratégiailag értékes vagy, te nem”, a hasznosítható gyöngyszemeket begyűjti, az értékteleneket szemrebbenés nélkül elhajítja. A gyöngyhalász heves nekibuzdultában nem is gondol arra, hogy ha nem nyitogatta volna fel a kagylók héját, az értéknövelő gyöngyösödés tovább folytatódhatott volna, s az meg sem járja az eszét, hogy az általa haszontalanoknak vélt gyöngykagylók mélyén is ott rejtőz(het)nek az irritáló homokszemek.
Amidőn tudomást szereztem Szász Jenőnek, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetőjének a Kárpát-medencei Képviselők Fórumán előterjesztett, az utódállamokban élő szórványközösségek megmentését célzó gyöngyhalász-politikájáról, a „kontrollált visszavonulás”, az „önkéntes területfeladás” jegyében, visszapörgettem a magam szórványjáró riporterként szerzett „gyöngyélményeit”. Felidéztem emlékezetemben azokat a biztos beolvadásra ítélt kisközösségeket, amelyeknek megmentését akár Magyarországra, akár tömbmagyar vidékekre, például a Székelyföldre való szervezett áttelepítés révén szándékozna megoldani. Ilyen – többek között – a hatezer lelket számláló Abrudbánya félszáz magyarja. Talán a két kezem is sok ahhoz, hogy előszámláljam, ki mindenki felel meg közülük a Szász Jenő-féle gyöngykritériumoknak, kik közülük a „magyarságukhoz jobban ragaszkodó” feleink. Nem kétséges, ha őket – megmentésük érdekében – sikerülne távozásra bírni, a maradék teljes asszimilációja nem néhány évtized, hanem néhány esztendő alatt bekövetkezhetne. Etnoszportyáim alatt számos olyan településen megfordultam, ahol már csupán néhány család, akár néhány személy érzi jól-rosszul az identitását, legfeljebb csak annyiban „hasznosak”, hogy őrzik maguk és havonta egyszer beszolgáló papjuk számára templomuk kulcsait. Ha ők is nemzetpolitikailag értékesnek bizonyulnak stb., akkor a gyöngyhalász-politika sikeres alkalmazásának köszönhetően azok a jobbára műemlék jellegű istentiszteleti helyek nem néhány évtized, hanem néhány esztendő alatt jutnának ebek harmincadjára.
Nincs hozzá képzelőerőm, hogy rájöjjek: milyen is volna az a megbízható mérce, amelynek alapján tévedésmentesen meg lehetne állapítani bárkinek közülünk a gyöngyvoltát avagy gyöngytelenségét. Tegyük fel, hogy Szász Jenő biztosainak házról házra járva sikerül kit-kit azonosítaniuk. A kiszemelt, nem hamis gyöngyszemek otthonukat, baráti körüket, munkahelyüket otthagyva gurulnának az anyaországi vagy tömbmagyar befogadó „közegbe”. Ebben a tekintetben is megvannak a magam riporteri tapasztalatai, például a Székelyföldre vagy Szatmárba évtizedek folyamán máiglan elkeveredett csángó „tyármagyarok”, „gyüttmentek” fogadtatását illetően. Ki tudja, a Magyarok Istene talán ehelyt is kagylóirrátáló homokszem-sorsot szánt nekik?
És nem is szóltam arról, hogy ez az egész Kárpát-medencét átfogó – egyébként nem új keletű – gondolatkísérlet („nem jelent-e alternatívát az egyes magyar közösségek számára a helyben maradás ösztönzése helyett az önkéntes területfeladás?”) milyen következményekkel járhat például Horvátország vagy Szlovénia néhány ezernyi magyarja esetében, hiszen részükre az anyaország helyett semmiféle ottani tömbmagyarság se kínálna „alternatívát”.
Ami a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetőjének azt az ötletét illeti, hogy a szórványoktatást végző intézményeket a Székelyföldre telepítsék, szintén riporteri tapasztalataimra hivatkozva csóválom a fejemet: minél messzebb van az asszimilációt fékezni hivatott szórványközpont a gyerekek otthonától, annál nehezebb meggyőzni a szülőket ivadékaik anyanyelven való oktatásának üdvös voltáról. Valami hiba van a nemzetmentő doktor krétája körül. Nemrégiben – nem, nem egy szoc–lib bértollnok – Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke írta, az akkor még MPP-elnökként fungáló Szász Jenőről: „A párt alapító elnökének újabb ámokfutása késztet ismételt megszólalásra: menteni, ami még menthető.” Quod dixit, dixit.