Itt a húsvét?

2016. 04. 30. 16:34

Hiányérzetem van, annak ellenére is, hogy idén elvileg volt benne már részem, nehezen viselem, hogy ismét megidéződött száz és ezer évek hagyománya, és engem csak nem akar meglátogatni az ünnep szelleme. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

 

Itt van a húsvét, megint, és nem igazán tudok mit kezdeni vele. A román szomszédok, nagyobbrészt jóravaló idős emberek, már egy hete átszellemülten „sărbatori fericite”-znek, én pedig lassan kezdek belerázódni, hogy ugyanígy köszönjek vissza, sőt előre is, de mégsem az igazi. Tegnap például vagy öt percig értetlenkedtem a boltban, hogy mi ez a nagy felhajtás, mindenki pakol a kosárba, mintha az élete múlna rajta, miközben én csak egy pohár tejfölért jöttem, állhatok vele sorba napestig, szóval csak nehezen kapcsoltam.

Ez már csak azért is zavaró, mert barbár módon, teljesen tudománytalanul hiszek abban, hogy bizonyos jelenségek bizonyos tulajdonságai akkor is hatnak, ha nem bátorítjuk őket. Így minden, amit a húsvét jelent – megváltottság, halál felett aratott győzelem, a böjt vége, (ha a pészahot is ideveszem, és mivel anélkül nincsen húsvét, ideveszem) szabadulás, a pogány tavaszünnepek összes tartalmai, párválasztó locsolkodás – néhány hét elteltével ismét itt kavarog körülöttünk, és én nem tudok kapcsolódni hozzá. Hiányérzetem van, annak ellenére is, hogy idén elvileg volt benne már részem, nehezen viselem, hogy ismét megidéződött száz és ezer évek hagyománya, és engem csak nem akar meglátogatni az ünnep szelleme.

Olyan ez, mint amikor az ember a nyaralás után néhány héttel a tengerre készülő szomszédot nézi, ahogy a garázs előtt a gumimatracot foltozza,

aztán köszönés nélkül elmegy mellette, hiszen a nyavalyásnak mindjárt jó lesz, neki pedig majd csak jövőre.
Persze rajtunk múlik, hogy ebben a külön turnusban ünneplésben a különbséget éljük meg, vagy az azonosságot. Lemondóan legyintünk, hogy sosem mozdulunk egy ütemre, hogy mindig valaki előbb szabadul, előbb jut húshoz, nőhöz, megváltáshoz, mindig valaki ünnepén fényesebben süt a nap, míg a másiknak zuhog az eső, vagy képesek vagyunk a másikban magunkra ismerni: a szomszéd is vágyik a szabadulásra, húsra, nőre, megváltásra, napsütésre? Az együttélés szempontjából fontos kérdés, hogy tudunk-e valamiképpen részt venni a másik örömében, ünnepében, tudunk-e együtt örülni ugyanannak.
Sajnos, komoly az esélye, hogy az egész fentebb fejtegetett probléma túlhaladott, hiába a két egymás után megnyíló kapu az ismeretlen felé, a szellem örökre a palackban pihen, minden metafizikát elnyom a bevásárlókocsik kerekének nyikorgása.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!