Iskolafenntartó cigányaink

2015. 05. 27. 23:39

Az anyanyelvű oktatás elsorvadásával, eltűnésével jegyben járó nyelvváltás főleg szórványvidéken jellemző, immár nem csak a magyar, hanem a magyar-cigány közösségekben is. SZILÁGYI ALADÁR, miközben az egyre válságosabb helyzetről ír, felelevenítette egy száz évvel ezelőtti, példátlan kezdeményezés: egy magyar nyelvű, önálló cigányiskola legendába illő történetét.

 

Nem kis lelkifurdalással halogatom, hogy alaposan utána járjak egy, szerintem fontos, bár évszázados, de következményeiben és vonzataiban időszerű témának: a hazai magyar cigányság iskolafenntartó hozzájárulását nyomon követni, a magyar nyelvű alapoktatás jövőjének biztosítása érdekében. Immár nem csupán a szórványokban, hanem olyan tömbmagyar vidéken is, mint – például – az Érmellék, ahol a magyar anyanyelvű roma gyermekek nélkül néhány magyar többségű településen immár az összevont osztályokban sem lehetne az azok működtetéséhez szükséges minimális létszámot biztosítani. Ismétlem: tömbmagyar régiókban is egyre több az olyan veszélyeztetett tanintézmény, ahol csupán a „mi cigányaink” ivadékainak bevonásával lehet a „mi magyarjaink” maradékát anyanyelven betűvetésre oktatni.  Szórvány-magyarjaink körében viszont, ahol már csak elvétve születik magyar, vagy vegyes-házasságból származó „fél-magyar” gyermek, akit a szülei egyáltalán hajlandóak volnának magyarul taníttatni, ott a velük együtt élő szórvány-cigányaink nyelvváltása is bekövetkezik/bekövetkezett.

Nemrég meghökkentő kordokumentum, egy 1909-ben napvilágot látott újságcikk kivonata került a kezembe. Az Aradi Közlöny 1909. július 24-i száma arról tudósít, hogy Arad-hegyalján, Pankotán a cigány szülők külön cigány iskola felállítását kérik a királyi tanfelügyelőtől. „Kérelmüket azzal a figyelemre méltó és meglepő megokolással támogatták, hogy gyermekeikből vallásos és erkölcsös magyar érzelmű embereket, törvénytisztelő, munkaszerető, hasznos, számottevő polgárokat óhajtanak nevelni, de ennek legelemibb előfeltétele az iskola, amit ők üldözött voltuknál fogva nélkülözni kénytelenek. Előadták, hogy gyermekeiket eddig nem iskoláztatták, részben azért, mert nem akarják gyermekeiket a más anyanyelvű tanulótársak gúnyolódásának kitenni, mely gúnyolódás mind a felnőttek, mind a gyermekek lelkében még jobban fokozná azt a hiedelmet, hogy ők a társadalom fekélyei. Az ebből fakadó elkeseredés lelkükben erős visszahatást szülne, és maradandó nyomokat hagyna késő vénségükig.”

A szabatos megfogalmazás aligha az írástudatlan instanciázóktól ered, de a cikk szerzője pontosan érzékelteti a vágyaikat, a reményeiket épp úgy, mint a korabeli magyar (mikro)társadalom viszonyulását, felelősségét e kérdést illetően. Egy későbbi cikk szerint az illetékes tanügyi hatóság teljesítette a vágyálmukat, kérésük meghallgatásra talált, és „kísérleti jelleggel” beindították a cigánytelepen az egytanítós cigányiskolát, mely 1909 őszétől 1914-ig, az első világháború kitörésének évéig működött.

Több mint riporteri feladat volna utánajárni a tanintézmény teljes történetének és főleg a hatását feldolgozni. Számos forrásanyag kínálkozna a téma kutatásához. Nem volna érdektelen a korszak legkiválóbb fotóművésze, Balogh Rudolf által készített, a pankotai cigányiskola életéről készített fényképsorozatnak sem. Egy fotótörténész méltatása szerint: „Az 1900-as évek elején aztán Balogh Rudolf fényképező zsenialitása a pankotai cigányiskola felvételein is átüt; a tanoda megalkotóit kétségtelenül filantróp érzések indították cselekvésre, s a fényképek is realisták. Legfeljebb azon mélázik el a szemlélő, hogy a képeken a kis pártfogoltak a fal mellett, a földön ülve esznek. Ha azt mondhatjuk is, hogy legalább esznek, de azt is látjuk, hogy hogyan, és sejtjük azt is, hogy mennyien voltak azok, akik még így sem ehettek.”

 

 

De hadd térjek vissza a jelenbe, méghozzá a pankotai jelenbe!

Egy 2013-as szakjelentés így fogalmaz: „Pankotán a 2012/2013-as tanévben mindössze egyetlen összevont óvodai csoport keretében szerveződik a magyar oktatás. A csoportba járó 11 gyerek közül azonban mindössze egy beszéli a magyar nyelvet – ő magyar-román vegyes családból származik –, a többi gyerek román nemzetiségű, akik egyáltalán nem vagy nagyon keveset értenek magyarul. Így az oktatás csak részben zajlik magyar nyelven, a gyakorlatban a román nyelv használata elkerülhetetlen. A csoportot tanító óvónő nem rendelkezik szakirányú végzettséggel.

Pankotán az elmúlt évtizedekben magyar tannyelvű elemi és felső tagozatos oktatás is működött. Utóbbi már 2000 előtt megszűnt, az elemi összevont osztályt gyerekhiány miatt a 2012/2013-as tanévtől kellett megszűntetni. Legutóbb a magyar iskolai osztályban 5 gyerek járt, ebből kettő a helyi református lelkész gyereke volt (a család azóta Magyarországra távozott). Az utóbbi években a magyar oktatásban már domináns volt a roma gyerek szerepe, akik részben az oktatási-nevelési támogatásnak köszönhetően választották a magyar oktatást. Pankotán magyar nyelvű fakultatív oktatás zajlik, egy Borosjenőn élő tanárnő oktat.”

*

„Bezzeg az én időmben” – 1950-ben kezdtem az első elemit, 1957-ben fejeztem be tanulmányaimat szülő-mezővárosomban –, még az iskola bentlakásának hála, viszonylag bőviben voltunk mind a hét osztályban tanulóknak. Igaz, a környékről toborzott tanulótársaink nélkül már akkoriban nehezen tellett volna teljeskörű oktatásra azon a településen, ahol az immár legendába illő cigányiskola működtetése idején – a napjainkban egyhatodára csökkent –, a több mint kétezer lelket számláló magyar közösség képezte a település relatív többségét… 

 

 

Képeinket Szilágyi Aladár korábbi, Etnosz-mellékletünkben (Erdélyi Riport 2006/11., 2006/17.) megjelent bihardiószegi és szentannai riportjaiból kölcsönöztük.

 

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!