Innentől a senki földje

2016. 04. 25. 21:02

Marosvásárhely Románia szívében van. Ez az a város, amelyben érthető és érezhető az ország összes bűne-baja. A gazdaság esetlegességétől, a társadalmi szakadék növekedésén át a fenyegető környezeti katasztrófákig. Kis élhető oázisok körül ott pang a harmadik világ. Az önkormányzati választásokra való felkészülés azt mutatja: a város lakói igyekeznek nem tudni arról, hogy a szakadék szélén billegnek. Parászka Boróka választási naplója.

 

Tragikomikus anekdoták sora szól arról, hogyan nem tud megújulni a marosvásárhelyi önkormányzati politika ciklusok óta. Ez a város az elrettentő példa Erdély/szerte arról, mit tesz a közéleti elöregedés, mivel jár, ha az önkormányzati munkát mellékállásként, a magánkarrier-üzlet hátországaként, parkolópályaként tekintjük. Marosvásárhely vált a tehetségtelenség, az önzés, az intrika, a kisstílűség szinonimájává. – Csak oda ne jussunk, ahova a vásárhelyeik – hallható ezt Sepsiszentgyörgytől Szatmárnémetiig.

Különböző elméletek születtek arról, miért következett be ez a romlás a magyar politika belső, és többé-kevésbé átláthatatlan alkuitól, az RMDSZ-en belüli hatalomváltáson át (a Markó-érát váltó Kelmen-korszak hátrább sorolta a várost, Kolozsvárra helyezte a Szövetség központját), a román politika taktikázásáig. A legelterjedtebb meggyőződés az volt, hogy a ciklusokon át hatalmon lévő Dorin Florea kialakított egy kormányzati szinten is támogatott status quo-t. Marosvásárhely a frontváros, ahol a románok átvették a városvezetést, tesznek néha szimbolikus gesztusokat a magyaroknak, de nem zajlik más, mint egy új gazdasági-üzleti elit bebetonozása. A kilencvenes évek összecsapásainak helyszínén látszólagos az etnikai béke, lángossütőkkel, rózsaágyásokkal és ingyen koncertekkel lakatják jól a helyieket. És az évtizedes szunyókálás ideje alatt ki-ki úgy rendezi a maga ügyeit, ahogy azt kapcsolatai, tőkéje, és gátlástalansága engedi.

A fenti elméleteknek jelentős igazságtartalma van, de a lényeget kerülik. Marosvásárhelyen a vidéki Románia drámája zajlik.

Ez a város nem maga a baj, csak szimptómája az általános, országos gondoknak.

Az látszik itt nagyon élesen, hogy Romániában az ipari, befektetői központoktól néhány kilométerre már nincs élet, a közösségek vegetálnak, az infrastruktúra nem hogy nem fejlődik, hanem rohad. Hogy Románia nem működik országként, olyan rendszerként, amelyben a „termelő”, működő körzetek és az alvó, marginális vidékek kiegészítik egymást, hálózatba kapcsolódnak, és a lehető leghatékonyabban élnek a vidék-város, centrum-periféria, megyeszékhely-falu lehetőségeivel.

Marosvásárhely még nem vidék. De elsatnyult Kolozsvár és Nagyszeben-Brassó árnyékában. Most még jobb helyzetben van, mint a székelyföldi városok, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy. De szerencséjét nem a mostani, rendszerváltás utáni városvezetések alapozták meg, hanem részint örökölték az egyetemi központokkal (elsősorban az orvostudományi képzéssel és a hozzá kapcsolódó ellátó egységekkel). Másrészt ez a szerencse rendkívül kétes és ijesztő: az egyetlen működő ipari központja, az Azomures vegyikombinát körül évek óta évek éles vita zajlik. Környezetvédők szerint bár párezer embernek munkát ad ez a gyár, de a várost és több kilométeres körzetét is súlyosan szennyezi, időzített bombaként működik. Hosszú távon többet veszítünk rajta.

Ezen a még-nem-vidéken nem született az utóbbi évtizedekben egyetlen komolyan vehető gazdasági fejlesztési terv sem. Egyetlen javaslat arra, hogyan tudná Marosvásárhely a rendszerváltás óta folyamatosan tartó gazdasági, emberi veszteségeit pótolni, az elvándorlást visszafordítani. Kolozsvár növekszik, elszívó ereje egyre nagyobb. De ezen inkább csak veszít Marosvásárhely, mintsem nyer: semmilyen elképzelés nincs arról, hogyan lehetne részesülni abból, hogy Erdély „fővárosa” itt a szomszédban.

És ez a városgazdálkodási tehetetlenség azzal jár, hogy bár valóban jól kirajzolódik a status quo a Rózsák tere körül, azért a harmadik világ, a csatornázás, villanyáram nélküli, alapvető közegészségügyi problémákkal küzdő nélkülözés itt lüktet, a városon belül, és a város közvetlen közelében. Marosvásárhely a „még működtethető” város állandó szorongásával él. Érdemi beruházások nincsenek, közösségfejlesztés nem létezik, az elvándorlás feltartóztathatatlan, az itt termelődő tudás az első adandó alkalommal elpárolog.

Ebben a pangó katasztrófahangulatban zajlik az önkormányzati választásokra való felkészülés. Amelyben a versenyzők még mindig a Florea korszakkal árnyékbokszolnak – érdemi szembenézés a valódi, strukturális problémákkal eddig nem történt. A magyar érdekképviselet sok-sok, szappanoperába illő belső konfliktus után jutott el oda, hogy egyáltalán legyen önkormányzati jelöltlistája. Ez a lista olyan-amilyen – azt mondják új.

Az újdonságot egyelőre a névcserén mérhetjük, javaslatokon, taktikaváltáson nem.

Egész Erdély hangos volt attól, hogy Marosvásárhelyen csak külön alkukkal lehetett rávenni a helyi magyar politikus urakat, hogy egy, azaz egyetlen egy nőt jelöljenek befutó helyre (Nagyváradon öt nő, két férfi az arány). Azok után voltak ennyire nagylelkűek, hogy az RMDSZ nőszárnya gyakorlatilag éveken át a vállán vitte a helyi tagszervezetet, és minden érdemi városi megmozdulás szervezését magára vállalta, vagy részt vett benne – ennyit az új korszak méltányosságáról, a választókra való odafigyelésről. És arról, hogy mennyire hallja az idők szavát.

Bár tanácsosi lista van, a személyekről folyik már valamiféle – jobbára személyeskedő – vita. Tartalmi kérdések alig merülnek fel. Ugyanez a tartalomszegénység érvényes a tolerancia programmal ringbe szálló Szabad Emberek Pártjára (POL). A helyi vállalkozóból és valóban nagylelkű mecénásból lett Dan Mașca, a Florea korszaknak és az RMDSZ-nek is hadat üzent. Láthatólag kész belemenni éles konfliktusokba, akár a negatív kampányba is. Kész felvállalni a „korszakváltás” feladatát. Csak arra nincs konkrét javaslata, mit kezdjünk a Marosvásárhely nevű országos problémával. A leszakadó, utolsó tartalékait felélő romániai vidék gondjaival, nyűgével. Kétség kívül komplex ez a kérdéskör. Nem lehet elégséges választ adni rá azzal, hogy „több innovációt”, „vállalkozóbarát környezetet”. Tőkehiány van, foglalkoztatáspolitikai káosz van, szociális zuhanásban van Marosvásárhely és körzete, az oktatási hálózat váza működik csak – úgy ahogy, egy infrastrukturálisan működésképtelen térben.

Románia szívében egyre nő a sivatag, és szedi az áldozatait. Erre kellene valamilyen válasz. A konfliktus, a negatív kampány, a leszámolások új rendszere nem válasz. Csak a régi harcok újrajátszása, a Florea korszak meghosszabbítása. Most attól lehet tartani, hogy ha ki is szorul a korrupciós ügybe keveredett egykori polgármester a hatalomból, lesz új Florea, aki a helyébe lépjen, és ugyanúgy folytatja majd, ahogy elődje. Tehetetlenül, a problémákat kerülve, látszatviaskodásokba menekülve.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!