In memoriam Hubay Miklós

2011. 06. 02. 08:35

2003-ban a Várad folyóirat oldalain ezekkel a szavakkal köszöntöttem a 85. születésnapját megülő írót: „Tizenkét esztendeje van szerencsém személyesen ismerhetni Hubay Miklóst. Találkozásainkkor, lett légyen azok színtere a tokaji írótábor, a teátrum próbaterme avagy a váradi utca, alkalma népesebb egybenyüzsdülés avagy interjúkészítés kínálta lehetőség, megannyiszor magával ragadott személyiségének varázsa, a bensőjéből áradó bölcs derű, szellemének frissessége, emlékezetének bámulatos ereje. Az egyetemes kultúra és a nemzeti hagyományok értékeivel, a mítoszok világával és a modern dramaturgia eszközeivel egyaránt építkező drámaíró, az összefoglaló jellegű esszék, mélyenszántó kritikák szerzője, a tanár, a magyar irodalom utazó nagykövete életműve (élete és művei) révén máiglan lankadatlan erővel hat, alkot és gyarapít.”

Most, hogy végleg eltávozott, legutóbbi együttlétünk órái idéződnek fel emlékezetemben. A nagyállomáson vártam a város díszpolgárának menendő, immár kilencven esztendőt betöltött Mestert. Zuhogó esőben szállt le a vonatról, s hogy „nem jött üres kézzel”, arról rögtön megbizonyosodhattam, hiszen hatalmas képet szorongatott a hóna alatt. A híres-neves hollandus rézmetszőnek, Hufnagel Györgynek a váradi várat megörökítő nagy méretű munkáját cipelte magával – ajándékul szülővárosának. Azt a számára oly kedves képet, amelyről így írt egy vallomásában: „Első pillantásom, ahogy kinyitom a szemem, minden reggel a váradi várra esik, hogy megbizonyosodjon, ma éjszaka még nem vitték el Szent László lovas szobrát a törökök. (…) Nyugodtan fordulhatok a másik oldalamra: Kolozsvári Márton és György mesterek lovas Szent Lászlója rendületlenül áll bent a várban, a katedrális előtt, kihívással a nagy itáliai mesterek felé (Donatello, Verocchio): »Meddig alusztok még, ti híresek? – így kell szabadon álló lovas szobrot csinálni!«”

Átvettem a városházának szánt ajándékot, és elkísértem a szálláshelyéig. Bár már csak homályosan, foltokban látott, felismerte, hogy a panzió közeli szomszédja annak a bérháznak, ahol gyermekkorát töltötte. Alig pihent két fertályórányit, már üzent, hogy látogassam meg, legyek a segítségére. Néhány papírlapot szorongatott a kezében: a díjra s az általam megírt laudációra válaszoló köszönő szövegét. Nagyítót tartott a kezében, úgy próbálta kisillabizálni a csupa nagybetűs szöveget. Végül megengedte, hogy olvassam fel neki újból és újból, s harmadik nekifutásra már betéve tudta a két flekknyi írást.

A városháza díszterme zsúfolásig megtelt. Hamarosan kiderült: a publikum nem a drámaíróra, hanem „díszpolgár-társára”, a népszerű román színművészre és filmsztárra kiváncsi. A némileg ripacskodó ünnepelt megtáltosodott a rajongói láttán, s önnön hangjától megittasulva élt vissza mindenki türelmével: bő órán keresztül laudálta önmagát. Mire „mi” kerültünk sorra, bár igyekeztem a magam kétnyelvű laudációjának román változatát kurtítani, s Miklós bátyám szövegét csupán sommázva tolmácsolni a többség nyelvén, szemlátomást és tüntetőleg unták a kettőnk produkcióját. Uram bocsá`, azokban a percekben örültem annak, hogy a mi ünnepeltünk nem látja, mi zajlik a teremben. Még le se tudtuk a magunk penzumát, többen integettek, hogy fogjuk rövidebbre…

Csak akkor támadt némi élénkség a teremben, amikor bejelentettük: az író erős kötődését szülővárosához azzal is jelezni kívánja, hogy ezer eurót ajánl fel egy diákoknak kiosztandó díjra. Az általa Szigligeti-jutalomnak elnevezett összeget: száz-száz eurót tíz irodalom iránt különösen érdeklődő tanuló kaphatja meg – nemzetiségre való tekintet nélkül. Bevallom, nincs tudomásom arról, hogy a nemes szándék megvalósulhatott volna, arról sem, hogy mi lett a sorsa annak, a folyóiratunknak szánt monodrámának, ami akkoriban foglalkoztatta.

Fentebb idézett születésnapi köszöntőmet a következő szavakkal fejeztem be: „Mostanság hazajár szülővárosába, Budapest és Nagyvárad között ingázva végez műhelymunkát a Freud, vagy az álomfejtő álma című drámájának színrevitelén dolgozva darabja debreceni játékmesterével és váradi előadóival. Az életét hol Budapesten, hol Genfben, hol Firenzében, sok helyütt töltő Hubay Miklós most egy kicsit hazaköltözött abba a városba, ahol 1918. április 3-án látta meg a napvilágot.”






Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!