Hol vagy, Atatürk?

„A Demokrata-Liberális Párt nem elsősorban saját kormányzati kudarcának következtében vesztette el négy év alatt támogatottságának több mint felét, hanem azért, mert képtelen volt kilépni Traian Basescu államfő árnyékából.” Székely Ervin jegyzete.

Törökországot nevezték a századfordulón Európa beteg emberének. Az ország „betegsége” abban állt, hogy az egykori birodalom gazdasági és katonai téren elmaradt európai vetélytársai mögött, azonban társadalomszervezésében, mentalitásában megőrizte a korábbi évszázadokban kialakított hagyományait. Egy nagy kiterjedésű, erőteljesen vallásos állam, korszerűtlen államszerkezettel pedig komoly veszélyt jelentett az első világháború felé sodródó Európára. Az öreg kontinens betegét végül Mustafa Kemal Atatürk gyógyította ki, aki 1919 és 1923 között fokozatosan kiszorította az országból a görög, olasz, brit és francia csapatokat, eltörölte a szultánságot és megteremtette a nyugati típusú demokrácia alapintézményeit.
Politikai értelemben Traian Bãsescut nevezhetjük Románia beteg emberének. Az a politizálási modell, amelyet ő képvisel, tulajdonképpen már 2009-ben megbukott, amikor az országban szavazók többsége Mircea Geoanãra adta a voksát, és a végeredményt csak a külföldről – igen gyanús körülmények között és a korábbiaknál nagyságrendekkel nagyobb számban – érkező szavazatok fordították meg. Ha akkor az államfő megérti a nép üzenetét és visszavonul, valószínűleg kiegyenlítettebb maradt volna a hatalom és az ellenzék közötti erőviszony, ő pedig viszonylagos tiszteletet élvezve vonulhatott volna a messzi tengerekre (ahogyan ezt annak idején kilátásba helyezte). Erőszakos hatalmon maradása azonban végleg kihúzta alóla a társadalmi támogatottság talaját, és 2012-ben már mindhárom szavazáson megsemmisítő vereséget szenvedett, még akkor is, ha a lemondatására kiírt referendum formai okok és a külföldi beavatkozás miatt érvénytelen maradt. Mert valójában a helyhatósági és a parlamenti választások igazi tétje is Bãsescu lemondatása volt. A Demokrata-Liberális Párt nem elsősorban saját kormányzati kudarcának következtében vesztette el négy év alatt támogatottságának több mint felét, hanem azért, mert képtelen volt kilépni az elnök árnyékából. A nép bizalmának elvesztése után Bãsescu már csak a titkosszolgálatok, az igazságügy, az Alkotmánybíróság és az EU-ból érkező néppárti szolidaritás eredményeként tudott hatalmon maradni, ám ezzel csak rövid távon javított a pozícióján. Középtávon súlyosbított a helyzetén, hiszen felerősített egy olyan társadalmi igényt, miszerint mandátuma befejeztével el kell számolnia – s talán nemcsak politikai értelemben – azzal, hogy figyelmen kívül hagyta a népakaratot és vélelmezhetően befolyásolt bizonyos igazságügyi vagy közigazgatási döntéseket.
A Szociál–Liberális Szövetség visszafogottsága az elnök személyével és esetleges felelősségével kapcsolatban, valamint a december 12-i titkos találkozó a cotroceni-i palotában arra utal, hogy a fenti érvelés igazságával maga az elnök is tisztában van, megpróbál kiegyezni a győztes koalícióval annak érdekében, hogy saját védettségét a továbbiakban is biztosítsa. A választásokat megelőző fenyegető kijelentései, miszerint nem fogja Victor Pontát megbízni kormányalakítással akkor sem, ha a Szociál–Liberális Szövetség abszolút többséget szerez; vagy az a választások után kiszivárogtatott hír, amelynek értelmében csak 2013-ban nevezi meg a miniszterelnök-jelöltet, ma már úgy tetszik, hogy csak „a liba árát” voltak hivatva magasabbra srófolni.
A legnagyobb kérdés az, hogy a béke kedvéért az USL lemond-e arról, hogy kicsavarja Bãsescu kezéből a szolgálatoknak, az ügyészségnek, a Bírák Tanácsának és az Alkotmánybíróságnak a vezetését. Ha lemond erről, akkor nemcsak megszegi azt a nagyarányú népi felhatalmazást, amelyet a december 9-i választásokon kapott, de – az előzmények ismeretében – a saját biztonságát is kockáztatja, ha viszont megpróbálja megszerezni e tisztségeket, akkor óhatatlanul újabb háborút robbant ki. A megsebzett beteg ember reakciói rendkívül hevesek lesznek, hiszen nemcsak karrierjéért, de valószínűleg a szabadságáért is küzdenie kell.
És nem látni sehol Mustafa Kemal Atatürköt…