Hit az ajtófélfában

2010. 12. 30. 10:41Én például nem állítom át az órámat, amíg át nem értem Biharkeresztesnél Magyarországra vagy Biharpüspökinél Romániába. Továbbá, ha recenziót írok egy könyvről, ami azt jelenti, hogy tele lesz az íróasztalom különféle kötetekkel, nem rakom el őket, amíg a szerkesztő nem biztosít arról, hogy minden rendben, a szövegemet közölni fogják. Sokszor napokig ott hevernek, nem nyúlnék hozzájuk semmi pénzért.
Fura dolgok a babonák. Az elsőt még akkor szoktam meg, amikor klasszikus órám volt, de a mobiltelefon órájával sem járok el másképp. Ha bárki megkérdezné, babonás vagyok-e, bizonyára azt válaszolnám, nem, ó, dehogy, s csak később ébrednék rá, hogy dehogynem.
Olyan érdekesen működnek ezek a különös hitek. Ugyan mi lenne, ha átállítanám?! Régebben a félelem magyarázta a gesztust, és ez a félelem nem volt alaptalan: bármikor előfordulhatott, hogy a határőrnek vagy a vámosnak éppen rám volt szüksége, hogy kiskirálynak érezhesse magát. Ma már unott, elkeseredett tisztviselő mindkettő, alig várja, hogy menjek a fenébe. Átállíthatnám, a kutya sem tart vissza, nem szállít le a vonatról, nem küldi vissza a kocsit. Tudom, tudom, tudom – mégsem állítom át.
Logikátlan téboly, mint a féltékenység. Nem lehet, hogy megcsaljon, sosem csalt meg, most sem fog, csak elment ide vagy amoda, csak kisszilveszterezik a kollégáival, csak az egykori osztálytársaival találkozik… mondod magadnak, de nem tudod meggyőzni azt, aki benned őrjöng. A babona persze kevésbé téboly, de teljesen logikátlan. Ezért remény ebben a földhözragadt, gépekkel alvó és ébredő, minden túltól megfosztott világban.
A huszonegyedik században élünk, szavaljuk vitézül, nem köpünk át a vállunk felett, a fekete macskát is inkább azért emlegetjük, hogy nevethessünk. De van egy ismerősöm, aki valahányszor viszket az orra, keres egy ajtófélfát, és kopogni kezd…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!