Góbé splendid isolation

2015. 09. 16. 09:35

A brit külpolitika 19. századi alapelvének: a „fényes elszigeteltség” szellemének 21. századi, székelyhoni megnyilvánulásán ütköztem meg a minap. Egy kemény íróember nyilatkozta valahol, hogy „én soha nem nézek román televíziót, soha nem hallgatok román rádiót, nem olvasok román újságot stb. stb.” Mondandója befejezéseként azt sem rejtette véka alá, hogy ha csak teheti, meg se szólal az állam nyelvén. A kolléga vallomását a székely-magyar önazonosság megőrzésének gyermeteg gőggel átitatott szálai szőtték keresztül-kasul, annyira sűrűn, hogy feltételezésem szerint önnön gúzsba-kötöttségének köszönhetően talán soha nem tekintett és nem jutott el a Kárpátokon túli világba. És talán a Háromszék határain túli Erdély, a Részek, a Bánság földjére sem. Mert ha megtette volna, akkor azt is észrevette volna, hogy ahajt, ahol mi – a többiek – kisebbségben vagy éppenséggel szórványban élünk magyarokul, az efféle identitásgőg nem csak elfogadhatatlan, hanem egyenesen sértő reánk nézvést.

Nekem erről a szellemi beállítottságról épp az ellenkezője jutott az eszembe. Először gimnazista koromban szembesültem azzal a ténnyel, hogy a Székelyföldről Románia-szerte szétszóródott atyafiak és anyalányok akár minden kényszer nélkül, önként igyekeznek minél hamarabb beilleszkedni és beolvadni a többségi társadalomba. Az internátusnak, ahol laktam, volt egy frissiben oda települt székely házaspár alkalmazottja. A férfi afféle ezermester-mindenes volt, az asszony meg szakácsnő. Négy gyermekük már Aradon született, s bár az iskola, ahol alkalmazták őket, akkor még színmagyar intézmény volt, a két kisfiú és a két kislány játék közben románul beszélgetett egymással. Mert a szüleik, akik még alig törték a románt, román tannyelvű óvodába, majd iskolába járatták őket.

Hogy ez mennyire nem egyedi, kivételes jelenség, hanem egy folyamat része, arról jobbára újságíróként győződhettem meg. A Bánság, Krassó-Szörény vagy a Zsil-völgye településein, de egyebütt is forgolódva, nem csupán a nagyvárosok lakótelepi olvasztótégelyében, hanem vidéken is lépten-nyomon szembesültem azzal, hogy a negyvenes évek második felében dúló éhínség menekültjeinek első hulláma, majd a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek erőltetett iparfejlesztése, a mezőgazdaság szocialista átalakítása során, újabb és újabb hullámokban érkező nemzedékek Székelyföld védőburkából kiszakadva, jelentős arányban az asszimiláció útjára léptek – visszafordíthatatlanul.

Nem „porladnak, mint a szikla”, hanem úgy olvadnak be a másod-, harmadgenerációs fiaik-lányaik, hogy legfeljebb a nevük jelzi, hogy felmenőik valamikor „Csaba királyfi csillagösvényét” koptatták…

Szilágyi Aladár

 

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!