E.T., a Hóbagoly, no meg Peter Sellers

Tegnap este, ahelyett, hogy publicisztikát írtam volna – én igyekeztem, de egy témához sem kaptam igazán kedvet – bekapcsoltam a tévét. Gyerekkorom klasszikusa, az E.T., a vége felé tartott, ott, ahol Eliot mamája találkozik a teljesen legyöngült manóval és ijedtében riasztja a hatóságokat, azok pedig karantén alá veszik a házat. Tasnádi-Sáhy Péter jegyzete.

Tegnap este, ahelyett, hogy publicisztikát írtam volna – én igyekeztem, de egy témához sem kaptam igazán kedvet – bekapcsoltam a tévét. Gyerekkorom klasszikusa, az E.T., a vége felé tartott, ott, ahol Eliot mamája találkozik a teljesen legyöngült manóval és ijedtében riasztja a hatóságokat, azok pedig karantén alá veszik a házat.
Innen szemlélve teljesen egyértelmű, Spielberg micsoda gonosz csapdát állított a ’80-as évek gyermekeinek, hiszen olyan liberális mocsokkal próbálta átitatni érzékeny lelkünket, hogy az idegenek nem feltétlenül rosszak, sőt, lehetnek jók és nemesek is, illetve minden érző lény otthonra vágyik, méghozzá elsősorban a sajátjára, csakhogy adódhatnak nehézségek.
A háttérhatalmi összeesküvést leleplezve, identitásomban meginogva kerestem biztos kapaszkodót, egyre kétségbeesettebben kattintgatva, mígnem feltűnt Boross Péter, alias Hóbagoly joviális arca az Estében. Persze mások gúnynévként ragasztották a hajdani miniszterelnökre a Hóbagoly nevet (Hóbagoly csomagolj!), bennem viszont inkább Micimackó Százholdas Pagonyának bölcseként él, hiszen aki képes a kommunizmus utolsó 18 évét végigbomlasztani a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalat igazgatójaként, aztán a rendszerváltás után nem sokkal beülni Antall József székébe, teljesen hülye nem lehet.
Szóval Boross Péter ült a stúdióban, vele szemben a köztévé egyik igazságot szimatoló vérebe, és fejtegette nézeteit a bevándorlásról, támadták szegénykét, a szemét spielbergisták, és kénytelen volt védekezni. Mert mi kifogásolható azon a kijelentésen, hogy a bevándorlás nem kulturális, hanem etnikai, hovatovább faji konfliktus, hiszen az idejövő embereknek más a bőrszíne, mint a miénk? Ebből természetesen adódik, hogy vannak genetikai különbségek is, merthogy a bevándorlóknak az elmúlt ezer év mikéntje beszűrődött a kromoszómáikba is. Tetszik tudni, a genetika tudomány, azzal nem lehet vitatkozni. A gondolatmenet végén azért engedékenyen hozzáteszi – némileg leválva a fajelméletről – hogy persze minden ember egyenlő, ha nem is egyforma.
Csakhogy a kicsit egyenlőbbeknek meg kell valahogy állítani a másfajta, más színű egyenlők áradatát, amit Magyarország meg is tenne maradéktalanul, ha az EU (tudják, E:T. távoli rokona) nem lenne ennyire impotens. Ha nem korlátoznának bennünket, lehetne határőrség, meg földvárvonal parittyákkal. Természetesen Magyarország még így is szerencsésnek mondható a majdnem kétharmaddal, és omnipotens miniszterelnökével, mert magabiztosan fel lehetett húzni a kerítést. Remélhetően a nép 2018-ban honorálni fogja a honmentő igyekezetet. Arról nem esik szó, hogy a jelenlegi védvonalon egy hálózsákkal át lehet mászni, azzal meg nem sokkal kerülnek beljebb, ha megtöltik a börtönöket kerítésrongáló más színű egyenlőkkel, erre a riporter vérebi igyekezetében elfelejt rákérdezni.
Nagyjából itt jön el az a pillanat, amikor megérzem, a lelkem üdve a tét, és én gyengének bizonyulok, hogy kitépjem a gonosz markából (az én gyermekem csak 18 éves kora felett nézheti meg majd az E:T.-t, Boross Péter bácsi kezét fogva), úgyhogy könnyedebb szórakozás után nézek.
Pont délelőtt említette valaki Peter Sellers hatvannyolcas klasszikusát, az Estély habfürdővel-t, tudják, amiben Sellers egy indiai filmstatisztát játszik, aki véletlenségből meghívást kap a filmcápák estélyére. Először egyre szomorúbb leszek, hiszen megint arról van szó, hogy az emberi közösségek nagyobbik része alapvetően zárt, kirekesztő és végtelenül nagyképű, de a film végére megnyugszom valamelyest.
Persze távol vagyunk hatvannyolctól és a lelkes diákmozgalmaktól, amikor az ember talán könnyebben hitt egy szebb világban, de abban azért csak reménykedhetünk, hogy a nagy forgatagban valaki nyitva felejti a csapot, habfürdővé változtatva a mocsarat, amelyben élünk.