Erdély über alles?

2016. 05. 15. 19:22

Merem remélni, hogy teljesen akaratán kívül evezett veszélyes vizekre Csintalan László, kanonok, főesperes, a csíksomlyói búcsú ünnepi szónoka, amikor az élettér betöltésének szükségességéről értekezett ünnepi beszédében, összekapcsolva ezt a rendkívül rossz napokat látott fogalmat a szülőfölddel. Tasnádi-Sáhy Péter jegyzete.

 

Merem remélni, hogy teljesen akaratán kívül evezett veszélyes vizekre Csintalan László, kanonok, főesperes, a csíksomlyói búcsú ünnepi szónoka, amikor az élettér betöltésének szükségességéről értekezett ünnepi beszédében, összekapcsolva ezt a rendkívül rossz napokat látott fogalmat a szülőfölddel.
Ugye mindenkinek egyértelmű, hol van a bibi? Ha elsőre nem, akkor segítek, írom németül: lebensraum. Hitler – Karl Haushofer nyomán – azt a, nagyjából egész Európát lefedő, területet nevezte így, ahol szerinte az árja fajnak elvitathatatlan joga van uralkodni. Röviden, és bizonyára hiányosan összefoglalva: a lebensraum, azaz az élettér adta a náci birodalmi politika eszmei alapját.
Természetesen egy pillanatig sem szeretném azt állítani, hogy Csintalan László náci lenne, annak ellenére sem, hogy bizonyára ismeri az élettér kifejezés huszadik századi alkalmazástörténetét. Egész egyszerűen csak ijesztően sokakhoz hasonlóan feltehetően úgy gondolja, hogy bizonyos kifejezések átírhatóak, hogy a többek között Észak-Erdély visszacsatolásával fémjelzett Horthy-korszak szavait problémamentesen lehet polírozni. Pedig, mint ahogy azt Esterházy Péter leírta az egyszer már általam is idézett A szavak csodálatos életéből című esszében, nem lehet:
„Ha egy szót bepiszkoltak, vagyis piszkos fráterek elhasználtak, akkor ez a használat is hozzá tartozik a szóhoz. Ha akarjuk, ha nem. Ez nem döntés, nem elhatározás kérdése. Ha az élettér kifejezést mérnök vagy belsőépítész használja, nem történik semmi. De ha már a magyarság életteréről beszélnénk, szándékaink legyenek bár a legnemesbek, ott üvölt a szó mögött az egész náci vircsaft. Vagy finoman szólva nem szerencsés a romák lakásproblémájának végső megoldásáról beszélni, egyrészt mert nyilvánvalóan hazudnánk, másrészt azonnal betemetne minket az Endlösung nyomasztó árnya. Tévedés ne essék, ez nem politikai, hanem nyelvi kérdés. (Bár az igaz, hogy az meg politikai kérdés...) A nyelv erősebb.”
Óvatosan említem meg, hogy Esterházy szerint ezen tények ismerete „nem írói szakföladat, hanem mondhatni hazafias kötelesség, mindenesetre szükséges (ha nem is elégséges) föltétele az európai társalgásnak.” Ehhez csak annyit fűznék esetleg hozzá: már ha igény van még európai társalgásra…

Itt akár abba is hagyhatnám, viszont fontosnak tartom felhívni a figyelmet az életterezés mögött rejlő világkép másik nagy veszélyére is, márpedig arra, hogy a kapcsolódó jelentéstartalmak nélkül is rendkívül kontraproduktív. Önmagánál fogva, a logikája miatt.
Ha van élettér, ahol magyarként élni lehet és kell (Isten akaratából), akkor kimondva-kimondatlanul van haláltér is, ahol pont ugyanennek az ellentéte történik. Magyarán, ha kilépek az élettérből (megszűnik, átminősül az élettér önnön ellentétévé), akkor elfogy a levegő, meg fogok halni. Ez már önmagában elég szigorú, viszont ha mindezt nem valamiféle erkölcsi törvények által körberajzolt eszmei térként fogom fel, hanem megmásíthatatlanul földrajzi koordinátákhoz kötöm (összekapcsolom a szülőfölddel), akkor pedig egyenesen elrémítő.
Ha mindehhez hozzáteszem, hogy efelett a szülőföld felett kilátástalanul egy másik nép gyakorol hatalmat, akinek ez nem szülőföldje, ergo nem Isten akaratából van itt, (tehát nem isteni erők támogatják), mégis úgy tűnik, hogy nyerésre áll, akkor ebben a kontextusban „A nagy világon e kívül: Nincsen számodra hely” maga az össznemzeti gyomorvérzés.
Nem hiába éltem ezzel a példával, hiszen ha a folyamatos stressz az emberi testre bizonyítottan egészségkárosító hatással bír, akkor feltételezem, a nemzettest sincs ezzel másképp. Ha a szülőföldemre, mint veszélyeztetett életfeltételre gondolok, akkor másra sem vagyok képes, mint fehéredő bütykökkel markolom, és vadul hadonászni kezdek, ha valaki közelít. Ha adottságként folyton ül mellettem egy idegen, és jó közérzetével szemtelenül kérkedik (sok esetben szintén valami frusztráció okán), akkor pedig élettevékenységeim valamiféle permanens vitustánccá olvadnak össze.
Ez a gondolkodásmód egész egyszerűen káros, sőt végzetes téveszme, amivel nem is lenne feltétlenül nehéz leszámolni. Tudniillik könnyen belátható, hogy az ember nem szülőfölddel él, hanem levegővel, étellel és itallal, hívőként pedig mindezek fölött Isten igéjével. Természetesen csodálatos ajándék, ha mindezt a szülőföldjén teheti, az ősei és a közössége által kitaposott ösvényeken (öröklött kultúráját megélve, teljes gazdagságában megismert anyanyelvén gondolkodva) pillantgathat a lét titkai után. Ajándék, amit örömmel és hálával érdemes élvezni, nem pedig kapaszkodni belé, félelemmel és dühvel telten.
Már csak azért is, mert az ember életéhez hasonlóan egy nemzet élete is véges, legalábbis a történelem eddigi népei ezt bizonyítják, nem valószínű, hogy a magyarság lesz az első, amely ezt a törvényt felülírja. A sírva megénekelt, folyton mantrázott nemzethalál természetes folyamat, éppen ezért nincsen benne semmi rémítő, a tőle való félelem nem mehet az élet rovására. Az élet pedig egészségben jellemzően tovább tart, mint félelemben és haragban.
Ezen, ha máskor nem is, de a Szentlélek kiáradásának, a szeretet határtalanságának ünnepén talán érdemes picit elgondolkozni, hiszen efelett örvendezni utazott olyan sok jó keresztény magyar ember Csíksomlyóra, ugyebár…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!