Erdély nincs

2016. 09. 29. 19:38

Kereshetnék aktuális okot arra, miért és hogyan válnak az erdélyiek ellenséggé (vagy éppen szövetségessé). „Nálatok ott, Erdélyben”, „Ti ott, erdélyiek” – így kezdődnek ezek az általánosító mondatok, sosem tudni, hogy a vége elmarasztalás-e, vagy dicséret. Mindenképpen valami bizonyítvány, amit kívülről, „odaátról” állít ki valaki. Nem jó ezzel együtt élni. Parászka Boróka jegyzete.

 

Nem keresek persze aktuális történetet (egyrészt amúgy is mindenki tudja, miről beszélek) másrészt törvényszerűen nagyon hasonlóan ismétlődik az Erdélyi-stigma kialakulása 1918 óta. Még csak azt sem mondhatnám, hogy ez kifejezetten erdélyi – magyarországi jelenség, mert ahogyan általánosítva lehet beszélni az (elképzelt) zsidóról, cigányról, románról, úgy lehet hivatkozni egy ilyen-olyan megfontolások alapján konstruált erdélyire.

Elgondolkodtató, hogy miért ismétlődik az idegen-ismerős ilyen újratermelése, miért nem tűnnek fel a párhuzamok, és miért nincs igény arra, hogy a kitalált erdélyiek helyett konkrét viszonyok alakuljanak ki csíkiakkal, szilágyságiakkal vagy épp máramarosiakkal. Hogy megint csak földrajzi meghatározást használjak identifikációs elemként, de mégiscsak több konkrétumot említsek.

A stigmatizálás persze kétirányú, mert ahogy az „erdélyizés” zajlik, úgy folyik a „magyarországizás” is, szintén negatív és pozitív előjelekkel egyaránt. Szélsőséges esete ennek a „tápozás”, egyre gyakrabban szabadulnak el ilyen mondatok: „Ezek ott odaát teljesen meg vannak bolondulva”, vagy éppen az „ők – ti. a magyarországiak – legalább tudják, mit kell tenni”.

A mélyén ezeknek a leegyszerűsítéseknek az a politikai atavizmus van, amelyet a rendszerváltás óta masszívan megerősített és fenntartott minden magyar kormány, hogy itt az aktuális politikai rendszerektől, struktúráktól független, állandó szereplők állnak egymással szemben. „Az anyaország”, és „Erdély” – egy összetartozó, de különélő család egy-egy tagja. Ezeket a történelmi szellemfigurákat fel lehetett ruházni különböző tulajdonságokkal, egyértelmű, hogy kiismerhető, megnevezhető egységes karakterekről van szó.

Etikettje és etikája is van annak, hogyan illik viselkednie Erdélynek

(fiúország?) és mi a kötelessége az anyaországnak.

Ezekről az elvekről, normákról, beidegződésekről vitatkozni pedig alig lehet. Nincs hozzá eszköz, és nincs kellő ismeret. Nagy bajban lennék, ha ma Magyarországon azt kellene elmagyaráznom, hogy sajnos Erdély úgy, ahogy emlegetni szokás nincs. Másképp sincs. Nincs olyan politikai program, akarat, ami tényleg összefogná a nagyon sokféle erdélyi tájegységeket, adminisztratív körzeteket, nincs olyan stratégia, amely a történelmi régió érdekképviseletét biztosítaná. Ráadásul sok olyan széttartó, kezeletlen folyamat van, ami nehezíteni ezt az újtranszszilván gondolatot. Ma például egy marosvásárhelyi jó eséllyel lát inkább vetélytársat, ellenséget egy kolozsváriban, mint szövetségest. Eljutni Sepsiszentgyörgyről Marosvásárhelyre sokkal nagyobb kihívás, mint eljutni Kolozsvárról Bukarestbe vagy Budapestre. A Csíksomlyói búcsúnak semmi, de semmi köze nincs kulturálisan, társadalmilag a TIFF-hez. Mintha nem egy országban történne az, ami pár száz kilométerre egymástól, párhuzamosan zajlik. Ez az Erdély szétesése, vagy széttartása (kérdés, hogy igazán egységes mikor és hogyan volt) most úgy tűnik, negatív folyamat.

Lehet, hogy lesz mindennek haszna, mert újrarendeződnek a regionális együttműködések, új viszonyok alakulnak ki, de ezt még ma nem látjuk. Amit látunk, az az, hogy

Erdély inkább csak akkor van, ha Magyarországon politikai megfontolások alapján használni akarják.

Szavazatszerzésre, vagy politikai táborok egyben tartására (ide értve egyaránt azokat, akiket Erdély imádata, vagy gyűlölete hoz össze). Így alakult ki a „funkcionális erdélyi” státusza. Magyarországon hosszú ideje jól el lehet lenni „szolgálatos erdélyiként” (engem is fenyeget ez a veszély). Olyanként, aki elmeséli, „mi van odaát”. Vagy olyan erdélyiként, aki azért kap sarzsit, megbízást, kuratóriumi tagságot, támogatást – mert erdélyi. Hosszan sorolhatnám azoknak a nevét, akik így váltak gyűlölt, kritizált, vagy épp tisztelt-elfogadott közszereplővé. Tagadhatatlan az a tény is, hogy ez az erdélyi hálózatépítés kívülről-belülről hasznosnak, fenntarthatónak bizonyult, mint minden hálózat. Ahol egy erdélyi van, ott felbukkan majd még egy, és még egy. Vagy a szolidaritás hozza össze őket, vagy a haszonszerzés és a cinkosság. Vagy a megbélyegzés, ami egy sorba kényszerít mindenkit, aki a román határ mögött született és magyar.

Mit kezdjünk ezzel? Egyelőre semmit. Annyira intenzív, indulatos folyamatok zajlanak, hogy megállíthatatlannak tűnnek. Legfennebb néha érdemes meghívni erdélyiző barátainkat Marosvásárhelyre, Keresztúrra, Szilágycsehbe. Hátha láthatóvá válik a realitás, a tér és az emberek, akik körülvesznek. Az a realitás, ami egyébként Magyarországon, a vidék-főváros, és más regionálisnak maszkolt ellentétek hazájában sem látható.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!