Egy zavarba ejtő ember

Románul kérdeztem tőle, rosszul van-e, de láthatóan nem értette, vagy úgy tett, mint aki nem érti, ezért magyarra váltottam. Próbálkozásomat így már siker koronázta. Megvallotta, hogy nincs rosszul, csak részeg. Kérdeztem, van-e hol aludnia, erre azt felelte, tudja hol a szálló, csak még kicsit pihengetne itt, ha lehet. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

Tegnap este, nyolc óra tájban találkoztam egy zavarba ejtő emberrel. Az ilyen találkozásokat jellemzően sikerül elkerülni, hiszen a hozzá hasonló, zavarba ejtő emberek megbújnak a látómező legszélén, éppen csak egy picit kell arrébb vinni a fókuszt, és már el is tűnnek a periférián. Viszont tegnap, akkor, ott este nyolc óra tájban nem nyílt alkalmam, az illető, lássuk be, kifejezetten pofátlanul, a tömbház kapuja előtt feküdt az aszfalton, a házat a hőközponttal összekötő fedél alatt. Bárhogy igyekeztem, nem tudtam kikerülni a szememmel, pedig igencsak megakasztott a vacsoráról és a forró fürdőről való ábrándozásban.
Olyannyira, hogy a lépcsőn felfelé caplatva felhívtam mentős ismerősömet, mi ilyenkor a teendő: hívjam a 112-t, vagy van külön szám a szociális munkásokhoz. Azt mondta, először győződjek meg róla, hogy van-e valami komoly baja, mert lehet, hogy a mentő egy tényleges életveszély elhárítása helyett pazarolja rá az idejét. Ő most jön a melóból, 11 hívása volt, szóval higgyem el, a kollégáknak van elég tennivalójuk a hajléktalanok istápolásán kívül is. Ha a szólongatásra továbbra sem reagál, a legbiztosabb módszer, hogy belemarkolok a csuklyásizmába (az fut a nyaktól a vállig), mert arra, amennyiben magánál van, önkénytelenül meg kell mozduljon. Egyébként ne aggódjak, a szociális munkások télen mindig nekiindulnak éjfél után, és begyűjtik „őket”, hogy senki ne fagyjon meg éjszaka.
Mire mindezt megtudtam, már fenn voltam a lakásban, gondoltam nem megyek vissza üres kézzel, ha a csuklyásizom markolászásból esetleg sértődés lenne, úgyhogy főztem egy jó cukros teát, és beletettem egy befőttesüvegbe. Amire leértem, a zavarba ejtő ember észrevette magát (vagy a liftnél látott szigorú arcú szomszéd hívta fel a figyelmét az illetlenségre) és szépen kikúszott a tisztes polgárok látómezejéből, oda ahová való, a hőközpont elhagyatott oldalára, az árnyékba. Nyitva volt a szeme, románul kérdeztem tőle, hogy rosszul van-e, de láthatóan nem értette, vagy úgy tett, mint aki nem érti, ezért magyarra váltottam. Próbálkozásomat így már siker koronázta.
Megvallotta, hogy nincs rosszul, csak részeg. Kérdeztem, van-e hol aludnia, erre azt felelte, tudja hol a szálló, csak még kicsit pihengetne itt, ha lehet. Erre odanyújtottam a teát. Nagyon megleptem, nem tudott vele mit kezdeni, csak azt hajtogatta: „Te jó ember vagy, te tényleg nagyon jó ember vagy”, és felém nyújtotta a kezét. Mocskos volt, a bőre repedezett, hosszú körmei alatt vastagon állt a kosz. Ennek ellenére kénytelen voltam megfogni, hiszen éppen most lett jó ember belőlem. Hosszan tartotta a kezemet, égetett az érintése, de erőt vettem magamon, és leguggoltam hozzá. Jobb híján megkérdeztem, van-e munkája. Fanyarul felnevetett. Most már nyugdíjas pár száz lej havi apanázzsal, lehúzott negyven évet, lakatos volt és marós, elég jól ment a szekér. Hát akkor mi történt? Volt lakása, amit eladott, hogy megvegye a haver csinos kis házát a hegyen, a vasútállomás fölött, van hozzá kert is, meg lehet termelni benne ezt azt. Az ár is kedvező volt, annyi bonyodalom volt csak, hogy még a haver nevére sem volt átírva. Ő a pénzt odaadta, persze papír nélkül, be is költözött, de mire az átírást megcsinálták volna, az eladó meghalt. A rokon pedig, akinek a nevén volt a ház, őt szépen kitette az utcára. Ez pár hete történt, de talpra fog állni, csak ma „kirúgott a hámból”. A sztori után még úgy egy percig némán guggolok mellette, ő pedig kortyolja a teát. Aztán megkérdezem, tehetek-e érte még valamit, hozzak-e egy szendvicset. Visszautasítja, evett ma már, menjek csak nyugodtan haza, ő is indul azonnal a szállásra. Elbúcsúzunk egymástól, megint megfogja a kezem, most már kevésbé zavar. Hiszen tudom, mindjárt rohanhatok föl, súrolhatom szappannal, kefével, önthetem rá a kékszeszt, nehogy elkapjak valamit. Mondjuk TBC-t, rühöt, leprát, ne adj’ Isten, valami szörnyű, az orvostudomány által nem is ismert betegséget, amitől még a lépcső alján, az aszfalton is pofátlanság lesz feküdnöm.