Duplalátás: az új magyar újságírás

2015. 03. 28. 11:24

A politikusok és mozgalmaik maguk is folyamatosan alkalmazkodnak, s miért jutalmazzon meg valamelyik oldal valakit azért, mert az még hű a tegnapi jelszavakhoz? Tamás Pál budapesti szociológus média-helyzetképe.

 

A megosztott, egymással csak véletlenül, alkalomszerűen szóba álló politikai elitek szétvágják a nemzeti újságírást. Természetesen, a politikai újságírást. Máshol is folyik valamilyen küzdelem ideológiák, politikai oldalak között, azonban ez ritkán terjed ki a szórakoztatóiparra, a női lapokra, könnyűzenei vetélkedőkre. Nálunk a küzdelem kiterjedt ezekre a területekre is, lényegében néhány év alatt egymástól egyre növekvő mértékben elkülönülő, sőt elszigetelődött autonóm médiarendszereket hozott létre. Közös olvasók, hallgatók szinte nincsenek, újságírói életpályák az alrendszereken, az egyes politikai oldalakon belül épülnek csak ki. A 90-es évek végén még voltak átigazolások egyik vagy másik irányba, a 2000-es évek közepe óta gyakorlatilag nem. Így kikerülhetetlenül különleges újságírómodell alakul ki. Létrejött egy olyan kettős látás, amely a rendszer alapsajátosságává, szerkezeti kiindulópontjává változik. Az elkülönülő rendszerek törzsközönsége pedig az ilyen kakasviadalokra kíváncsian veszi az újságot. Ha a szerkesztők valami okból a kettős látást oldani szeretnék, elsőnek a közönség tiltakozna. Mindebből újfajta újságírás következik: a színes és „szagos” multimédia korában még mindig a fekete-fehér filmkockák esztétikája tűnik egyedül elképzelhetőnek, fogyaszthatónak. Ebben az erőtérben, bár az alkalmazott rendszerek technikailag sokféleképpen rokonok, a világban terjedő pluralista médiamegoldások és a nálunk kiépülő multigettó egymásnak csak távoli rokonai lesznek.
Tíz-tizenöt éve az újságírás átalakulását mindenekelőtt a technológiától vártuk. A mozgás valamilyen atlanti demokrácia irányába kikerülhetetlen volt. A világ látszólag leegyszerűsödött, neoliberális társadalmi modellek terjedtek, és különböző zsinórok mellett összerendeződtek. Voltak médiarendszerek, amelyek már jobban „atlantizálódtak”, mások e vonatkozásban elmaradottabbnak tűntek. A 90-es évek modelljei mára elolvadtak, s az atlantizmus alternatíva-nélküliségében már a középiskolások is kételkednek.

A technikai kihívásokon túl az újságírás, mint hivatás egyféle új káoszt él meg, persze még reményekkel, hogy lesznek egyszer azért másfajta nyilvánosságok is.

Az újságírás tankönyvek nagy módszertani alapelvei közben szinte mindenütt azonosak: keresd az igazságot, légy független, minimalizáld az általa okozott kárt. Kettőt ezek közül, az igazságkeresést és a károk ügyeit ma is a tankönyvek szerint hisszük kezelhetőnek. De a középsőt, a függetlenséget mintha másként kellene mostanában értelmezni. Végül is, a mai médiát újságíróként, nemcsak fizetéshez jutó tartalomiparosok, hanem elemző központok, vállalati sajtóosztályok emberei, mozgalmárok, sőt véletlen szemtanúk és hivatásos kíváncsiak is csinálják. Az ebből következő nehézségekkel, megosztottságokkal tele az új metodikai újságíró irodalom. Ám hogyan tartsuk fenn a magyarorszagi kultúrharc korábbi frontvonalait az új, vegyes legénységgel? Hogyan szűrhetünk és kit kell kitiltani a legelső frontvonalakról? Ideológiai tisztogatás nemigen elképzelhető, hiszen sem itt, sem ott nincsenek tiszta ideológiák. Marad az akkumulálódó politikai bizalom, a hűség valamilyen csúcspolitikushoz, párthoz, de itt is inkább csak szimbolikus módokon, hiszen a politikusok és mozgalmaik maguk is folyamatosan alkalmazkodnak, s miért jutalmazzon meg valamelyik oldal valakit azért, mert az még hű a tegnapi jelszavakhoz. A lövészárkok is relativizálódnak. Ki gondolta volna néhány évvel ezelőtt, hogy itthon ezen a télen melyik oldal kampányol Putyinnal, és melyik fest patát, szarvat, kénkövet az orosz vezetőnek?
Az új médiaszabványokban a világban a független kifejezés helyett a transzparens, tisztán áttekinthető források és szándékok kerülnek előtérbe. Ma a transzparencia váltja ki az „objektivitást”, elvben el kell mondanunk, hogy jutottunk az információhoz, bizonyítanunk kell, hogy forrásaink hitelesek. E tekintetben semmi sem magától értetődő. Azt persze nem kell bizonyítanunk, mint az új nemzetközi főáramban, hogy szándékaink milyenek, mert választott oldalaink azt természetesen kijelölik. S rólunk lehetnek kérdések, de arról az oldalról, ahova a közvélekedés szerint tartozunk, bizonyára nincsenek. A transzparencia még a finnyásabb szem számára sem a szándékokat, hanem a módszertani tisztaságot jelentheti.
Az újságíró szerepek nagy hullámokban rendeződnek át, párhuzamosan a médiarendszer technológiáival és szerkezetével. A szakma utolsó nagy átrendeződését a 80-as években még csak áttételesen érzékeltük, hiszen az ott Nyugat-Európában a kereskedelmi televíziózás megjelenéséből következett. Nálunk legfeljebb az akkori pártállami televízió igyekezett valamit tanulni a nagyvilágból, és próbált az adott kereteken belül egy fokkal szórakoztatóbb lenni.
A világháló most ismét újrarendezte az újságíró-szerepeket, mindez azonban a klasszikus újságírói munkahelyek váratlan csökkenésével jár. Az nyilvánvaló volt, hogy új közlemények tömege születik a szerkesztőségeken és közvetlen bedolgozóikon kívül, s hogy ezek beillesztéséhez a médiarendszerbe rengeteg kézi munka szükséges. Az alany- és állítmány nélküli közlemények tömegét valakinek fogyaszthatóvá kellene tennie. Tehát, az új kommunikátoroknak – mozgalmaktól a vállalatokig – a rendszerbe illesztő újságírók tömegeire is szükségük van. A 60-90-es évek médiagazdasági modelljei ehhez elsősorban reklámmal termelték, vagy termelték volna a pénzt. A televíziózás meghatározó évtizedei, a 80-90-es évek, különösen sok pénzt vonzottak a médiaiparba. Ez így volt máshol is, a nálunk éppen akkor összeálló és nemzetközisedő magyar rendszerben is. Az azóta jelentkező pénzügyi problémákat szerettük a szűk nyelvi piaccal és a közönség szokásaival magyarázni. De a reklámbevételek mindenütt csökkenni kezdtek, és a 2014-es számok különösen drámaiak. Például az amerikai reklámbevételek az 1950-es számok szintjén landoltak. A médiarendszernek elvben nagyok a haszonkulcsai, de mégsem akkorák, hogy ezt a zuhanást simán kibírják. Nyilvánvalóan, ha csökkennek a bevételek, csökken a termelők száma is. Embereket kell elküldeni.
Az újságíró-szerepek átrendeződése nálunk, a világhálótól függetlenül, még a 70-es években, elsősorban a rádióban, elkezdődött. Közmédia ide vagy oda, a betelefonáló hallgató gyorsan átvette a szerkesztést. Akármivel kezdtük, akármennyire is szeretett volna a meghívott szakértő valamilyen számára fontos dolgot előadni, erre egyre kevesebb lehetősége volt. Egyre több tér jutott a tudományos műsorokban is a virágpermetezési tanácsoknak. A televíziósok egy ideig őrizték képernyős monopóliumukat, de körülöttük is egyre nagyobbak lettek a repedések.
A 2000-es években, a mi médiánkban a politikai rendszer összecementeződésével visszaesett az érdeklődés a rendszerváltás idején népszerű politikai újságírás iránt, de később a politikai elit merev szembenállása meghosszabbította a rendszerváltó újságírók politikai élettartamát. Ők végül is küzdelmek krónikásai voltak, vagy ilyenként értelmezték magukat. Ha a politikai elit vív, de azért kooperál, akkor szövegeiben csökkennek a különbségek és a közönség még gyorsabban leépülhet. Így azonban a 80-90-es évek konfliktus-kommunikátoraira ismét szükség volt. A szembenállás a reklámtól függetlenül új pénzt szivattyúzott az egyes média részrendszerekbe, adottak voltak az előfeltételek az új szembenállás stabilizálásához. Ebben az egyes oldalakhoz csatlakozó médiamunkásoknak ráerősítő szerep jutott. Nemcsak azért, mert úgymond a kultúrharc megrendelései ilyenek voltak. Ez biztos, de legalább olyan fontos volt, hogy az egyik vagy másik oldalra elszegődők bejáratott konfrontációipari szakmunkások voltak. S mert konfliktusokkal etették, a közönség ezekhez hozzászokott, miután a tabloid újságírás ugyan terjedt és erősödött, de a középosztály azt csak korlátozottan fogyasztotta, tehát volt egyfajta skandallum-éhsége, amelyet politikai botrányokkal kellett kitölteni. Minden más nehezebben emészthetőnek tűnt, így létrejött és szinte minden mást kiszorított a politikai tabloid. A nemzeti populista sajtó „őszödi beszédhisztériája”, vagy a most a szemünk előtt formálódó Orbán-Simicska párviadal média-graffiti ebben a vonatkozásban is közismert.
Ebben az erőtérben kellene az átrendeződő rendszer régi-új meghatározó sajtóetikai és szerepproblémájára: az objektivitás-hitelesség-transzparencia hármasára válaszokat adni. Ilyesmiről, ha egyáltalán beszéltek, majdnem mindig csak normatívan esik szó. Korábban a médiatartalmak zömét mégiscsak újságírók állították elő, ezért a hitelesség-igényeket nekik címezték. Vagy inkább a média megroppant hitelességéért őket lehetett elvben felelősségre vonni.

De most, hogy a tartalmak egyre nagyobb része nem újságíróktól érkezik, mi lehet az újságírók felelőssége a média megroppant hitelességéért?

A szakmának egyre kevesebb köze van a forgalmazott üzenetek minőségéhez. Az újságíró ebben az értelemben nem, vagy egyre kevésbé hivatásos igazságkereső, igazságforgalmazó. A hitelességet és a transzparenciát ráadásul a politikai elit, az újságírók és a közönség közötti bizalmi háromszögek váltják ki az egyes politikai gettókban, törzsi szállásterületeken. Ezek ráadásul olyan kicsik, hogy a közönség szinte minden jelesebb tollforgatót, műsorkészítőt személyesen ismer. S ha véletlenül mégsem, biztos, hogy ismeri az érintett lapokat vagy műsorcsatornákat. S ezekről véleménye megközelítően állandó. S mert különböző helyeken kicsit másképp, de a törzsközönség öregszik, így a szakmai-politikai megszokások, rögzült rokonszenvek mindezt tovább erősítik. Egyre fontosabbá válik az, ki mondja, mint az, hogy mit mond. Formálisan közben az újságírás kívánatosként forgalmazott szakmai kódjai látszólag változatlanok. De mert ezekre a közéleti erkölcs alapelveiként is hivatkozunk, egyre kevesebben lesznek érdekeltek abban, hogy tisztázzuk, milyen a magyar médiaszakma mai transzparencia-gyakorlata, mi a szokásos és megengedett? A normatív egyáltalán nem biztosan működik a korábbi színhelyeken, sokszor értelmezhetetlen is, de arra talán mégis alkalmas, hogy ne csak egyszerű alkalmi normasértéseket jelezzen. Hanem azt is, hogy a pillanatnyi szakmai szabványok transzparenciája láthatóan csökken. Alkalmi megfigyelésekből mintha az következne, hogy az össz-szakmai viselkedési kódok értéke, befolyása gyorsan fogy. Az egyéni, személyi szintű szabályozó etikák azonban még működnek. Ki-ki jobb esetben még a maga értékeit konzekvensen felmutatja, megpróbál ezek szerint mozogni, de a többiekhez nem igazodik, rájuk e tekintetben igazán még a „sajat oldalán” sem figyel. De mert gurut magának a közönség nem az igazságtartalmak, hanem a személyiségjegyek alapján választ, az újságírói ars poetikákkal sem foglalkozik. Vitát azonban a szakmán belül épp a transzparencia gyakorlatáról kellene nyitni. Arról és ahogy a médiaipari munkások a maguk és a kollegák számára az áttetszőségi határokat kijelölik. Honnan kezdődik a már nem áttetsző és/vagy nem hiteles. Vitát nem a médiaetikáról kellene kezdeni, hanem arról, hogy vannak-e még játékterek e részlojalitásokkal megterhelt magyar médiaiparban. Mennyire mozognak ezek falai? Hogyan élik meg ezeket a médiamunkások? Lehet egyébként, hogy többségükben, bár erről nem illik beszélni, a transzparencia-korlátokat szakmailag károsaknak, őket személyükben is lejáratóknak érzik.
A hitelesség-hiánynak vannak szabvány kezelésmódjai. A legelterjedtebb megoldásnál a média kétfajta szerepet: a szakértőt és az értelmiségi guruét a rendszeren kívülre tolja, vagy ott hozza létre. De mert ezek részben eredetileg újságírói szerepek, számos más médiarendszerben ezeket újságírók is adják elő, amikor ezek kívülre kerülnek, az újságírói szerepet gyöngítik. Elvben a szakértő egy politikai irányzat, szociális vagy gazdasági problématípus alapos ismerője, ismereteit a nyilvánosság számára a médián kívüli fő munkahelyeivel általában egyetemekkel, intézeti tagságokkal igazolja. De tulajdonképpen kommentátor, álruhás újságíró, aki a szerkesztőséget képviselő másik kolléga belső rezonőre. A hitelesség probléma egy másik szintjére kerül a neves közértelmiségek szerepeltetése. Ezeknek a szakértőét akár többszörösen meghaladó általánosítási képességgel felhalmozott tapasztalattal rendelkezniük kell, de senkit nem érdekel, mekkora tudósok vagy írók. Az elektronikus médiában mindemellett szórakoztatniuk is kell, erre személyiségjegyeiből következően nem mindenki alkalmas. S mert hiteles guruként a neves értelmiségi is a gettósodó média foglyává válik, közben kényszerűen lemond saját univerzalisztikus(nak hitt) érvényességéről. Adott milliő hősévé válik.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!