Díj, dilemma, didereg

2015. 04. 12. 23:03

A kórosan átpolitizált közéletben a szerkesztőségekre ütött címkék - amelyek meghatározzák, melyik tábortól érdemeljük ki az alig értékelhető társadalmi megbecsüléssel bíró újságíró rangot, és melyik köpköd ránk bértollnoknak titulálva bennünket - a legtöbb esetben felülírják a kollegialitást, egy asztalhoz is nehéz sokszor leülnünk. Ami ennél is rosszabb, az utóbbi időben még az azonos védjegy alatt munkálkodók sem tudnak őszintén beszélni egymással, témák suhannak el feldolgozatlanul, kibeszéletlenül, részmegoldások is csak háttéralkukban születnek, sohasem a nyilvánosság előtt. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

 

Ha valamit nem tudok elhelyezni magamban a megfelelő polcon, gyakran megesik, hogy az etimológiai szótárban keresek kapaszkodót, hátha a probléma magját leíró szó eredete, jelentésének fejlődéstörténete kisegít a bajból.
Most is itt fekszik mellettem nyitva a kedves sárga kötet: 145. oldal, a fejlécben vastagon szedve didereg illetve dilemma, akkor is látom őket a periférián, ha megpróbálok a keresett díj szócikkre koncentrálni, ami jelen esetben nyelvi csemegéktől mentes, száraz és kegyetlen. A szó származása ismeretlen, eredeti jelentése pedig „dolog, holmi értéke” lehetett.
A legalább egy pillanatra fennálló, rajtam kívül álló okokból felírt képlet eszerint így hangzik: a romániai magyar sajtóban eddig eltöltött négyévnyi munkám (dolog, holmi) egyenlő az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által idén nekem ítélt Spectator-díjjal (érték).
A képlet bal oldalára talán mindenkinél nagyobb rálátással rendelkezem, hisz egy mappába gyűjtve itt van a számítógépemen az összes eddigi írásom, és arra is én vagyok a legalkalmasabb, hogy újságíró énem dokumentálatlan felével kapcsolatban leltárt készítsek.
Az írásaimban a mondatok, mondanivaló szintjén, néhány vagy annál kicsit több becsúszott magyartalanság, illetve felesleges ciráda kivételével, nincs mit szégyelljek, fontosnak tartom, hogy szó essen azokról a környezetvédelmi, szociális, kulturális témákról, amik jellemzően érdeklődésem középpontjában állnak. Publicisztikáimban is mindig törekedtem arra, hogy ne gyűlölet, vagy személyes sértettség vezessen, hanem a saját értékrendemnek, lelkiismeretemnek megfelelően „nyúljak” egy-egy közös ügyünkhöz. Lehet, lenne okom rá, de ezzel kapcsolat sincsenek álmatlan éjszakáim.
A „mit nem tettem” leltár már eggyel bonyolultabb ügy, a manapság egyre sürgetőbben újrafogalmazásra szoruló, az egész romániai magyar sajtó szakma számára elfogadható újságíró definíció híján nem is biztos, hogy elkészíthető, fennmaradó kérdések nélkül pedig bizonyára nem.
Az évek során írtam néhány anyagot, amit a saját (erdélyi magyar sajtó) mércénkkel mérve akár oknyomozónak is nevezhetnénk, de ez sok kiváló magyarországi (és pár itthoni) kolléga teljesítményéhez mérve is túlzás lenne, a nemzetközi mezőnyről pedig inkább nem beszélnék. Nem tudok mondani egy esetet sem, amikor nem idejekorán adtam volna fel a harcot az illetékesek által megtagadott információszolgáltatásért, jóllehet közérdekű adatokról volt szó, illetve rendre idő előtt ejtettem témákat, amikor láttam, hogy a nyilvános térben nem találnak visszhangra. Nem tudok róla, hogy bármelyik oknyomozó jellegű írásom változtatott volna a fennálló helyzeten, és arra sem emlékszem, hogy ezt baráti sörözéseken kívül bármikor nehezményeztem volna.
Volt olyan eset is, amikor az előzetes puhatolózás során egyértelművé vált, bizonyos ügyek sértettjeit megfélemlítették, ezért el sem készült az anyag, az ő félelmeik mögé bújva nem számoltam le a sajátjaimmal, egy sort sem írtam az ügyről.
Nem mintha tudnék (talán egy kísérleti műhely kivételével) olyan szerkesztőségről, ahol kellő apparátus és tudás állna rendelkezésre ahhoz, hogy a munkatársak akár perrel is, de megküzdjenek a törvény által elvileg szavatolt nyilvánosságért. Erre talán legtöbbünkben igazán szándék sincs, hisz a szakmának rég nincs akkora becsülete, hogy a nyilvánosság aztán kellő védelmet nyújtson a különböző érdekeket sértő újságírónak, illetve szerkesztőségeknek, így azok kénytelenek beérni a fennmaradásukat biztosító érdekcsoportok (politikai formációk) kínálta kétes értékű mozgástérrel és biztonsággal.
Hogy a saját rostámon fennakadt ügyekben mikor milyen súllyal követtem el szakmai vagy emberi mulasztást, és ezekben mennyire játszottak szerepet az infrastruktúra hiányosságai, kibogozhatatlan. Talán nem is fontos ezen merengenem, hiszen eddig ezekkel a hibákkal elég jól együtt tudtam élni és - mivel a kényszer, hogy kommunikálni próbáljak a közösséggel, aminek része vagyok továbbra is fennáll – ezután is erre fogok törekedni a képességeim, gyengeségeim és lehetőségeim szabta határok között.
Viszont mindaz, amiről az előbbi néhány bekezdésben írtam, jelen pillanatban egy képlet bal oldalán helyezkedik el, és kezdenem kell valamit az egyenlőség jel másik oldalával is, ha ezt a pillanatot viszonylag problémamentesen be szeretném illeszteni szakmai múltam és jövőm közé.
Azon a bizonyos másik oldalon pedig a szobor, az oklevél, az erkölcsi elégtétel mellett szerepel egy tétel, amit azóta kerülgetek (félig meddig tudat alatt), amióta értesítettek a jelöltségről, ez pedig az eddigi dilemmákhoz mérve kifejezetten jól körülírható felelősség kérdése. Ha erről az oldalról kitörlöm, az egyenlőség fenntartása érdekében a másikon is le kell vonjam.


Ha szó nélkül felhozom a kocsi csomagtartójából a még mindig ott nyugvó szobrot és oklevelet, azzal visszavonhatatlanul aláírom, hogy rendjén mennek a dolgok, elfogadhatóak a fentiekben említett és azokhoz hasonló dilemmák, amikkel minden jóérzésű kollégámmal egyetemben – kárhoztassa őket világnézetük, és egyéb tényezők a barikád bármelyik oldalára – nap mint nap meg kell küzdenem. Aláírom, hogy a mai romániai magyar sajtóban lehet skrupulus nélkül díjat osztani és elfogadni, legyen az bármennyire is súlytalan.


Így, ha már nem bújtam ki ügyesen a „spectatorság” alól, ki kell mondanom, hogy a mai romániai magyar sajtó helyzete – véleményem szerint – végtelenül abszurd és szánalomra méltó. Mint már érintettem fentebb, hiányzik az a közmegállapodás, ami segítene jó esetben feloldani, elfogadható esetben megoldani súlyos dilemmáinkat, és az erkölcsi alapunk, erőnk, szándékunk is egyre fogy, hogy egy jól működő sajtóhoz szükséges kritériumrendszert létrehozzunk. Sokan csak ülünk és didergünk, ki nem mondott, végig sem gondolt félelmektől fojtogatva, egzisztenciánkat féltve.
A kórosan átpolitizált közéletben a szerkesztőségekre ütött címkék - amelyek meghatározzák, melyik tábortól érdemeljük ki az alig értékelhető társadalmi megbecsüléssel bíró újságíró rangot, és melyik köpköd ránk bértollnoknak titulálva bennünket - a legtöbb esetben felülírják a kollegialitást, egy asztalhoz is nehéz sokszor leülnünk. Ami ennél is rosszabb, az utóbbi időben még az azonos védjegy alatt munkálkodók sem tudnak őszintén beszélni egymással, témák suhannak el feldolgozatlanul, kibeszéletlenül, részmegoldások is csak háttéralkukban születnek, sohasem a nyilvánosság előtt.
Hogy rövid, inkább csak a szakmai közérzetemet megfogalmazni szándékozó helyzetleírásom mennyire pontos, mindenki döntse el a saját tapasztalatai alapján, bizonyára akadnak benne szép számmal hibák és pontatlanságok. Ennyire is csak azért ragadtattam magam, mert egy véletlen szülte képlet egyik tételével nem tudtam mit kezdeni. Ez lett belőle.
A megoldáshoz vezető optimális forgatókönyvvel kapcsolatban még csak javaslattal sem tudok szolgálni, nem mintha bárki kért volna tőlem ilyet.
Azt viszont állítom, hogy a jelenlegi helyzetnek hosszú távon nem lehetnek nyertesei, ha így folytatjuk, mind az erdélyi magyar politikum, mind a sajtó rövid időn belül fel fogja élni csekélyke morális tartalékait, a közösség pedig a működő közéletnek még csak a látszatát is elveszíti. Hogy a romok alól hányan tudnak majd kimászni használható lelkiismerettel, még csak tippelni sem merem, arra sem mernék fogadni, hogy közöttük leszek.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!