Dacia népe, ugyanolyanságok országa

2016. 12. 14. 20:05

Ebben a nagy egyformaságban, meg összecserélhetőségben csak az számít, amit a slusszkulcs nyit. Mi van, ha abban az autóban, ami igazából az enyém, most egy hasonlóan megzavarodott, eltévedt román ül? Mint tévedésből erdélyi magyar? Akkor kié az ország? Parászka Boróka jegyzete.

 

Két-három naponta szokott megtörténni velem, hogy valakinek megpróbálok beülni az autójába. Kétségbeesetten kattogtatom az elektromos zárat, rángatom az ajtót. Sóvárogva nézem a rendetlen szélvédőn felejtett telefont, a pókhálósra töredezett, maszatos képernyőjével. Az anyósülésre gyűrt idénre még jó lesz kabátomat, amit kiszálláskor nem viszek magammal, mert úgysem melegít. Aztán rájövök, hogy azt a kabátot nem én gyűrtem oda, azt a telefont nem én törtem pókhálósra, a szélvédőn nem az én rendetlenségemet látom, ez a szürke Dacia nem az én szürke Daciám. Én máshol parkolok, csak az ország az enyém, amiben minden és mindenki ugyanolyan, az éppen ott ácsorgó autókkal, ahol hely van, a hidegben behúzott nyakkal szaladgáló járókelőkkel.

Előbb utóbb beülök valamelyik gépkocsiba, de mindig marad a kétely, hogy tényleg a sajátomban vagyok-e, és arra megyek, amerre én akartam menni? Én vagyok-e én, vagy valaki más? Van-e itt bármi, ami saját? Vagy teljesen mindegy, hogy melyik utcasarkon milyen káoszba vetjük bele magunkat, és merre töfögünk tova. Feltéve, hogy elindul velünk a csikorgó, fagyállózott, rozsdázó szürkeség, a Dacia.

Naponta többször el szokták nekem magyarázni az autórádióban, hogy ez az ország nem az enyém, hanem a románoké. Ohhohó! És ha én éppen egy román autójával gurulok tova? Ebben a nagy egyformaságban, meg összecserélhetőségben csak az számít, amit a slusszkulcs nyit. Mi van, ha abban az autóban, ami igazából az enyém, most egy hasonlóan megzavarodott, eltévedt román ül? Mint tévedésből erdélyi magyar? Akkor kié az ország? Nos, ebben a Daciaban most én ülök, a szónokló rádió gombját én tekergetem, az ország tehát az enyém. A Dacia népe én vagyok. A homogén nemzetállam meg az, hogy mindenkinek fityeg valami a visszapillantó tükrére akasztva. Kinek kereszt, kinek plüssmajom. Mi adunk az egyediségre,  a személyességre, meg az otthonosságra.

A múltkor kezembe adtak egy ilyen szürkés, vékony, könnyen gyűrődő papírra nyomtatott füzetecskét. Ugyanolyant, amilyennel az olcsó termékeket kínáló áruházak az akciós fagyasztott csirkét, a gyártási hibás kerti törpét, valamint a törzsvásárlói kártyával kedvezményesen megvásárolható aranyér kenőcsöt kínálják. Hasonló azokhoz a brosúrákhoz, amelyek gyorsított eljárással tanítanak meg a mennyországba jutni. Ez az a papír, amire a háziasszonyok vadásznak, mert remekül lehet vele ablakot mosni: minden nedvet felszív, minden zsírfoltot, ujjnyomot letöröl. Az én reménytelen színű füzetemen nem voltak vásárlói kuponok, meg bibliai idézetek se, viszont lehetett rajta szavazni. Néztem, néztem, hosszan a neveket, meg az apró kis ábrákat, a pecsét helyét. Hátha kirajzolódik egy zsírosabb farhát, vagy valami szakállas próféta. Se kép, se hang. Átfutott az agyamon, hogy belesuvasztom a táskámba, ablakmosni jó lesz. Végül mégiscsak odanyomtam a pecsétet, hátha nyerek a soron következő terméksorsolásnál, üdvözülök, vagy legalább enged a kuplung.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!