Bãsescu megér egy misét?

„A felfüggesztett államfő nem egészen egy éve Sulinán azt nyilatkozta, hogy ő az Európai Egyesült Államok létrehozását akarja, mert a szuverenitás masszív átadása nélkül Európa nem maradhat hatalmon. Nos, egy ilyen partner Barroso számára megér egy misét.” Székely Ervin jegyzete a Nézőpont rovatból.

Politikai feszültséggel terhes időkben gyakran előfordul, hogy ha nem is titkos, de nem nyilvános információk is kikerülnek a médiába. A népszavazásról szóló vitaműsorok egyikében a jólértesültségéről ismert elemző, Radu Tudor azt találta mondani, hogy tudomása van arról, miszerint az európai gyakorlatban kivételt képező érvényességi küszöböt az Európai Unió néppárti vezetése erőltette rá a román kormányra és parlamentre, s ennek az ukáznak engedelmeskedett az Alkotmánybíróság is, amely homlokegyenest ellenkező döntést hozott e tárgyban most, mint 2007-ben, amikor ugyanerről a kérdésről határozott.
Nem tudhatom, így történt-e, s az ilyen információt illő körültekintéssel fogadni, hiszen ha igaz, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy Brüsszel nem partnerének, hanem szolgájának tekinti Bukarestet. Megjegyzendő, hogy az információt – ismereteim szerint – azóta sem cáfolta senki. Továbbá van néhány tény, ami a kérdés elemzésekor megkerülhetetlen. Az egyik, hogy az érvényességi küszöb bevezetése, valamint az azt eltörlő sürgősségi kormányrendelet hatályon kívül helyezése az elhíresült Barroso-ultimátum tizenegy pontjából a legelső, vagyis a legfontosabb. Az is tény, hogy ez egy politikai dokumentum, amelyet Victor Ponta miniszterelnökként és az USL társelnökeként elfogadott, betartására írásos kötelezettséget tett. Hogy az alkotmánybíróság mennyiben volt részese ennek a paktumnak, azt nem tudhatom, de a testület döntése – amellyel áthágta a korábbi precedenst – arra utal, hogy valamiféle egyeztetés mégis létezhetett a politikai döntéshozók és a bírák között, ami önmagában is rendkívül súlyos dolog: megsemmisíti a jogállamiság egyik alapelvét, az alkotmánybíróság függetlenségét.
Ha elfogadjuk a fenti tételt, akkor a következő kérdést kell megválaszolni. Milyen érdeke fűződik az EU-nak ahhoz, hogy egy sok tekintetben joggal elmarasztalható, népszerűségét vesztett, korrupt és antidemokratikus rendszert fenntartson Romániában? A válasz megtalálásához nem elég olyan felszínes magyarázatokat találni, miszerint olajozottan működött a PD-L külföldi propagandagépezete és a nyugati sajtót Monica Macovei teleszórta rémhírekkel. Az a tény, hogy a franciaországi elnökválasztások után az EU néppárti dominanciája megingott, s Merkel meg Barroso nem akar még országot elveszíteni, már több figyelmet érdemel, de magyarázatnak még mindig nem elégséges, hisz az EP-választásokig még van két év, addig az erőviszonyok aligha változnak számottevően.
Ezzel szemben nemcsak a már hivatkozott Radu Tudor, de több politikai és gazdasági elemző is elmondta, hogy Angela Merkel azért lépett fel olyan erélyesen Traian Bãsescu védelmében, mert benne látja az általa szorgalmazott és Európában mind népszerűtlenebb megszorító intézkedésekre épülő válságkezelés romániai garanciáját. Annak, hogy ki képviselje Romániát Brüsszelben az Európai Tanács ülésén, az egyik legfontosabb tétje éppen ez volt. Ez már valóban nyomós oka lehet a szokatlan európai szolidaritásnak, azonban még ennél is többről lehet szó. Az elmúlt időszak bizonyította, hogy az EU nem tudott mit kezdeni a térség regionális és lokális politikai és gazdasági válságával. Brüsszel tehetetlenül nézte a nyugat-balkáni konfliktus eszkalációját, erejéből, tekintélyéből csak az asszisztenciára futotta, érdemben a NATO mentette a menthetőt. Ennél is nagyobb csapás volt a közösségre a görög államcsőd fenyegetése. Az EU nem tudta – eszközök híján nem is tudhatta – megakadályozni a rekord mennyiségű adósság felhalmozását, és amikor a baj megtörtént, nem tett egyebet, mint újabb és újabb költséges mentőöveket dobott a fuldokló helléneknek, akik köszönik szépen, elköltötték a pénzt és jöttek az újabb hitelekért.
A megoldás, amit már rég hangoztatnak Brüsszelben, s amelynek szószólói Nicolas Sarkozy és Angela Merkel voltak, a szorosabb kormányközi együttműködés, egyfajta európai kormány létrehozása, amelyik átvenné a nemzeti kormányoktól hatásköreik – s szuverenitásuk – egy jelentős részét. A sokat dicsért, de legalább annyit szidott fiskális paktum már ennek a kormányközi együttműködésnek az első terméke. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a tagországok jelentős része nagyfokú fenntartásokkal él egy ilyen megoldással szemben, mert – joggal – attól tart, hogy az európai kormányban a nagyok fognak diktálni, ők pedig kénytelenek lesznek végrehajtani olyan határozatokat is, amelyek sértik nemzeti érdekeiket. E kérdésben Bãsescu Romániája eddig egyértelműen a kormányköziség erősítése mellett tette le a garast. A felfüggesztett államfő nem egészen egy éve Sulinán azt nyilatkozta, hogy ő az Európai Egyesült Államok létrehozását akarja, mert a szuverenitás masszív átadása nélkül Európa nem maradhat hatalmon. Nos, egy ilyen partner Barroso számára megér egy misét.
Marad viszont a helyzet politikai és morális oldala, de ez már csak a széplelkűeket érdekli. Milyen elvek vezetik azt a nemzetközi közösséget, amelynek munkamódszerévé válhat a tagállamok nemzeti érdekeinek teljes figyelmen kívül hagyása, ha a nagyok érdekeiről van szó?