Besszarábiai nemzetépítés

2010. 10. 13. 15:58Május 9-én Chiºinãuban a Nemzeti Opera, egy 70-es években emelt üveg-fém-márvány doboz előtt volt a gyülekező. Úgy látszik, akkor már kicsit jobban ment a köztársaságnak, vagy ilyesmire kaptak pénzt Moszkvából. Mindenesetre akkor sem emeltek többet három-négy ilyen nemzeti reprezentációs épületnél. Az Operában tartanak politikai rendezvényeket is. De ma este Donizetti megy, rendes előadásban. A győzelem napjának rítusai változnak. A szovjet bomlás itt eltüntette a díszszemléket. Egy ideig még voltak veterán felvonulások – fiatalabbakat is mozgósítva. Ma már, ha maradtak is háborús résztvevők a városban, nagyon idősek. Aligha bírnának ki egy másfél órás sétát a nagy emlékműhöz, a sírokig. Az idén a hatóságok távol tartották magukat az ünneptől, de – talán épp ezért – komoly tömeg jött össze. Nem tudom, mennyire fontos nekik – valamennyiüknek – a háború emléke. De fontosak a háború mítoszai. S nagyon fontos, ahogy látom, hogy szembehelyezzék magukat a hatalmat tavaly megszerző pro-román politikusokkal. Vannak szervezett csoportok vörös zászlókkal. S jönnek, díszmenetet imitálva, nyugdíjas szovjet tisztek is. De a tömeg zöme fiatal. Párok, néhány fiú, lány együtt. Középkorú értelmiségiek, néhány ismerős újságíró. Időnként megszólal a Moldova, Moldova szavalókórus. Vagyis hogy ez itt nem Románia.
Soha nem gondoltam, hogy valaki szembeállíthatja az Európa-gondolatot a fasizmus legyőzésével. Néhány „széles gondolkozású” moldovai politikus most ezzel is megpróbálkozott. Õk az Európa-napot megünneplik. Úgyis az a jövő. A győzelem napja szovjet törzsi ünnep. Ahhoz nekik semmi közük.
Mindaz, ami a közös Európában nem szén, acél, piac, szabályozás, az a háború utáni közös gondolkodás eredménye. Az intellektuális újrakezdés terméke. A háborús győzelem s a közös demokrácia kapcsolatát lenne hivatott a május 8-i Európa-nap is szimbolizálni. Amellyel persze az EU-n belül sokat nem foglalkoznak. Pesten már évek óta letudják az Európai Képviselet jókora fogadásával. Az idén még utcabál is volt, úgy látszik, nagyobb lehetett a PR-keret. A mai EU-határokon túl, Moldovában vagy Ukrajnában ebből kiemelt fontosságú politikai rendezvénysorozatot raknak össze. Persze, különleges mondanivalójuk Európáról a helyi eliteknek nincsen. Honnan lenne? De az Unió kitesz magáért. Ez az EU éves ottani fő propaganda-rendezvénye. Amit a tagországok töltenek ki kiállításaikkal, kiutazó művészeikkel, filmvetítéseikkel. A produkciók általában az EU nélkül is megállnának, s nem is az egyesülő kontinensről szólnak. De ez most mindegy. Valami nem olyan távolit, nagyot, szépet, csillogót jelenítenek meg. De mindennek, persze, köze nincs 1945 átfogalmazásához, újramodellezéséhez. Az új politikuscsapat itt ezt másképp gondolja. Hiszen ez is alkalom önmaguk nem-szovjet, sőt anti-szovjet voltának felmutatásához. Az ideiglenes államelnök kijelenti, hogy meghívták ugyan, de nem megy el a május 9-i moszkvai ünnepségekre, mert ő legyőzött, vesztes. S mit akarhat az ilyen a győztesek parádéján? Valamilyen moldovai alakulatot azért küldenek, hogy együtt meneteljen a többi egykori szovjet tagköztársasággal a győztesek csapatában. Más pro-román politikusok az elnök „fundamentalizmusától” nyilvánosan elhatárolódnak, sőt félhivatalosan Moszkvába utaznak. De az elnök hajthatatlan. Sőt, veterán emlékérmet alapít, egy régi román kitüntetésre hajazó keresztet, amit minden még élő veterán megkap, legyen az szovjet vagy nem szovjet. A nem-szovjet itt egykori román katonát jelent. Természetesen 1941–44 között is soroztak a román hadseregbe. Fogalmam sincs, kit lehetett még hadra fogni, mert 40–41-ben a szovjetek, akit tudtak, mozgósítottak. S azután, aki a román hadseregbe került, az leszerelés után hazajött-e az ismét szovjet Besszarábiába? S ha mégis, túlélte-e a szovjet belügy zaklatását? Mindegy, aki mindezt kibírta, a többiekkel együtt megkapja a keresztet. Már ha elfogadja. A szovjet veteránok ugyanis most sem akarnak az egykori románokkal közösködni. Olvasom, hogy az egyik város veteránszervezete visszautasítja az új rendjelet. Ott még kétszáz egykori katona él. Százkilencvennyolc a szovjet hadseregből, kettő a románból.
Lassan kiérünk a menettel a háborús emlékműhöz. Sok egykori szovjet várostól eltérően, ahol ilyeneket valahol a belvárosban emeltek, az ittenit már a szovjet időkben is a temetőben alakították ki. S ott most a menet nélkül is nagy a tömeg. Egyfajta világi halottak napja. Sokan csak úgy kijöttek. Akiknek van családi sírjuk, akár háborús, akár nem, oda hoztak valamit. De a közös emlékműnél már a menet érkezésére is sok a virág. Kis csokrok, külön szálak. A temetőnél a közlekedés elterelve. Tömérdek lacikonyha, árusok sátrai. Népünnepély.
Minden megosztott moldovai identitás ellenére ezt a napot a helybeliek láthatóan kedvelik.
Gondolom, Ghimpu elnök nem egyedül érzi magát vesztesnek. Végül is, ugyan személyében rendkívül népszerűtlen, az unionista pánromán Liberális Pártnak azért most is lehet vagy 9 százaléka. De a napi ügyektől függetlenül is 45 után az új hatalom vaskézzel szovjetizált. Az interbellum román állam nem elmenekülő tisztviselőit vagy a véletlenül a helyükön maradó felső középosztálybelieket (ezek Besszarábiában főleg zsidók voltak) a szovjet belügy nagyobbrészt még 40–41-ben deportálta. A negyvenes évek második felében már a második szűrés áldozatait vitték el, s azután még jött a kuláktalanítás. De a háborús győzelmet a közvélemény így is a magáénak érzi. Õ nem vesztes, sőt nem passzívan várt felszabadítójára. A győztes tábor része. Egyébként e hit vagy közös identitás annyira erős, hogy a pánrománok ebben a miliőben, gondolom, nagyobbrészt kényszerből, a román hadsereget is 1944-től a Hitler-ellenes koalíció részeként dicsőítik. Antonescuról, a szovjetellenes hadjáratról, a transznisztriai kegyetlenkedésekről nincs egy árva szó sem.
A nemzeti identitások közben megosztottak. De értelmiségi munkahelyeken, úgy látszik, nem magánügy, kinek: moldáviainak, moldovánnak vagy románnak tartod-e magadat. Egyik este történészekkel vacsorázom az akadémiai intézetből. Mi hárman románnak gondoljuk magunkat – magyarázza. Azok meg moldovánok – rántja meg a vállát. Úgy tűnik, jó román könyvekhez még nekik sem annyira könnyű hozzájutni. A városban persze árulnak a bukaresti, iaºi-i kiadók terméséből. Drágán, keveset, inkább tankönyveket s klasszikus szépirodalmat. A.-ék átjárnak Iaºi-ba könyvekért. S aki épp átmegy, vásárol a többieknek is. Ismerőseik, barátaik közül többen áttelepültek Romániába. Szerintük ott általában sikeresek, elégedettek. Egy orvos házaspár Temesvár környékén. Egy másik ismerős vállalkozó valahol Erdélyben. Előző nap elolvastam egy külföldre szánt kutatási koncepciójukat minderről. Ezek szerint már a 18. században (majdnem?) román tudatú románok éltek e vidéken. Azokat utána a cári Oroszország gyarmatosította, de akkor elnemzetlenítésükről koncepcionális szinten még nem volt szó. Később a moldovánokat, mint nem-románokat, csak a szovjetek találták ki, hogy elszakítsák a helybelieket a Pruton túli testvéreiktől. Ez, ha nem sikerült is teljesen, de majdnem. Így még nekik is sok a teendőjük, hogy ezeket az összecsomósodott hamis nézeteket kigyomlálják, közömbösítsék. Õk progresszívek, nem zsidóznak. De néhány évvel ezelőtt, egy itt szervezett Soros-konferencián ugyanezt adták elő helyi írók, megtoldva azzal, hogy a moldován ideológiát a szovjet időkben errefelé mindenféle zsidók forgalmazták, s ők szakították el a besszarábiaiakat kulturálisan, érzelmileg a túlpartiaktól. A helyzetet korábban kihasználó helybeli szovjet nómenklatúra egyébként moldován/román volt, s a szervezők most szépen hallgattak. Emlékszem, a végén én szólaltam fel, s magyaráztam, hogy egy Soros György finanszírozta rendezvényen ez a hang talán mégsem helyénvaló.
Nem vagyok a 16–18. századi román mentáltörténet kutatója. Fogalmam sincs, mikortól s kik kezdték magukat Moldvában románnak érezni, nevezni. S azt sem tudom, hogy a moldvai parasztok között akkor s később milyen formákban tudatosodott, hogy Havasalján vagy Erdélyben etnikai társaik élnek. S nem merültem el azokban a vitákban sem, hogy Besszarábia, az akkori Moldva szegélye mennyire sűrűn lakott volt vagy mégsem. S hogy amikor az akkori török fennhatóság alatti területekről az orosz hatóságok balkáni keresztény telepeseket toboroztak az ő forrásaik szerint ritkán lakott vidékekre, akkor például a délre betelepülő bolgárokkal együtt mennyi moldován érkezett a túlpartról. Vagyis hogy itt nem minden moldován/román lenne ily módon őslakó. De ez most mindegy. Az vitathatatlan, hogy a helyiek magukat moldovánnak hívták, s a falvakban hívják ma is. A legalább 15–17. századból levezethető területi azonosságtudat a mai napig jól láthatóan fennmaradt.
A helyeiket azután próbálták az első világháború előtt oroszosítani, azután a két világháború között románosítani, majd 45 után az újonnan definiált moldován nemzet részévé tenni. S a történet számomra inkább arról szól, hogy itt majdnem párhuzamosan két politikai nemzetépítő kísérlet zajlott. Az egyik a román – végül is nagyon sikeresen. S egy másik – a moldován – a maga teljességében kudarcot vallott. A kérdés, hogy miért. Bizonyára nem azért, mert ott már kész románok voltak, s azokat képtelenek voltak utólag már átprogramozni. Láthatóan azt maguk a szovjet nemzetépítők sem vették komolyan.
A szovjet moldován nemzetépítés ötlete valamikor a 20-as években születik egy piciny Dnyeszter menti szovjet enklávéban. Besszarábia akkor éppen román volt (bár ezt de jure a szovjetek soha nem ismerték el), s Tiraszpolban, egy ukrán kisváros környékén szovjet etnotervezők moldován autonómiát hoznak létre, bizonyos értelemben Besszarábia majdani visszaszerzését kulturálisan előkészítve. A terület lakosságának egyharmada lehet akkor moldován. Elindul valamilyen önálló kultúraépítés: lényegében a környékbeli parasztkultúrából kísérelnek meg egyfajta magaskultúrát generálni, saját helyi gyökerekkel. Tiraszpolban cirillel írnak, majd 32-ben latinizálnak, s ezzel az írott nyelvet közelebb hozzák az aktuális románhoz, majd 38-ban a moszkvai etnoépítők kijelentik, elég a paraszti idillből, az kezdetleges, a nemzetépítéshez szegényes. Közben azért visszaállítják megint a cirill írásmódot. Lényegében román mintákat vesznek át, továbbra is a cirillt használva. A különbség a román s a moldován között az írásmódokon túl a magaskultúrában nem lesz igazán megragadható. 1944–45 után a tagköztársasági státusú Szovjet-Moldáviában azután a hivatalos kultúra – a másság folyamatos retorikáján túl – így egyszerűen román volt. S a peresztrojka alatt megjelenő különböző román értelmiségi programok egyszerűen a késői szovjet kor ily módon folyamatos „csendes románosításából” következtek. Egyébként a két háború között a román államon belül folyó románosítás nem volt túl népszerű, még a parasztok között sem. A városokat amúgy is nagyobbrészt orosz, zsidó s más nem latin csoportok lakták.
Egészében ezt a moldován nemzetépítési programot tartalmában a szovjet nómenklatúra sem vette komolyan, legalábbis nem a kint párhuzamosan futó román nemzetprogram életképes alternatívájaként. Mindeközben Moldova az egyik legerősebben szovjetizált tagköztársaság lett, az orosz nyelv előretörésével a városokban, nyelvelhagyó moldovánokkal, vegyes házasságok igen gyorsan növekvő tömegével. Bármifajta román purizmusnak itt sok nyílt ellenfele támadt, s maradt ma is. A 89–91 táján az akkori reformerek próbálták átvenni a hatalmat, a Nemzeti Front unionista, pánromán szárnya. Türelmetlenségükből – a kisebbségeket akkor kiszorítani akaró „koffer–állomás–Oroszország” jelszavukat a mégis ott maradók ma is emlegetik – polgárháború, az ország máig tartó kettéosztottsága következett. A pánromán program ezután visszaszorult, számos aktivistája nem várta meg, hogy a többi moldován hogyan dönt az egyesülésről, ő mindenesetre áttelepült Romániába. Másfél évtizedes szünet után tavaly ismét megjelent egy pánromán mozgalom. Az idén esedékes választásokon azonban nem túl valószínű, hogy hatalmon marad. Bár lehet, hogy most az európai hátszél segít. Ha mégsem, talán majd ők is áttelepülnek.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!