Az oktatás nyomora

2013. 08. 10. 17:16„Ma nem az élő lexikonok, hanem az adatbázisok élő feldolgozóinak korában élünk. Karnyújtásnyira tőlünk minden információ: az okostelefonom például bármit, ami az interneten található, pillanatok alatt elszállít hozzám.” Kustán Magyari Attila jegyzete.




Nyolc évvel ezelőtt öltönyt erőltettem magamra, tollat-puskát vettem magamhoz, és elindultam a végső megmérettetésre, az iskola intézményével való utolsó összecsapásra: az érettségire. Szóbeliken átmosolyogtam magam, írásbeliken átpuskáztam. Szinte mind ezt tettük: nem volt akkoriban még kamera, amelyik utólag is lecsaphat ránk, és a tanárok közt is akadt szolidáris. Tudták, ez az egész színjáték, amolyan közös brahi, a külvilágnak mutatjuk, hogy felkészültek vagyunk, és érettek.

Pedig dehogy voltunk azok. Osztályfőnököm a tizenkettedik osztály elején képletesen megveregette mindannyiunk vállát: lóghatunk, amennyit a lelkiismeretünk diktál, mert egyetlen piros karikát sem fog figyelembe venni. Mi pedig éltünk a lehetőséggel, emlékszem, elsősorban a román órákat kerülgettem egyik barátommal, meg a magyart, pedig igazán jó tanárunk volt, csak hát a tananyag…

Iskolás éveim első négy évét jó tanulóként éltem meg. Rendszeresen első-második helyeken végeztem nemrég elhunyt tanítóbácsim, Keszeg János keze alatt. Amikor aztán az elméleti líceum padjaiba kerültem, elcsúsztak a dolgok, kamaszkori lázadásom nem vette jó néven az intézmény szabályait, és a másik végletbe estem.

Nem próbálom felmenteni magam, de elnézve a mai körülményeket, azt gyanítom, hogy legalábbis kettőn állt a vásár. Hogy általános iskolában miért tanultunk órákon át papucsállatkákról biológia órán, és neves hadvezérekről, meg háborúk dátumairól történelmen, később pedig nyelvosztályban miért volt szükség két táblát betöltő, érthetetlen kémiai képletek bemagolására, azt ma sem értem. Hogy miért tanultunk unalmas, melldöngető költőkről, illetve miért nem tanultuk meg, mekkora csibészek voltak ők, egymással csipkelődő, hűtlen gazemberek, kártyások stb., nem is értem. Említettem, hogy magyarórákról rendszeresen elbóklásztam. Nem a közeli kocsmát látogattam, hanem az iskola könyvtárát, ahová visszajárok a mai napig, amikor csak hazalátogatok. A könyvtárossal kiismertük egymást az évek során, ő ajánlott személyre szabott olvasmányokat, és gyakran eltalálta az ízlésem. Az iskola közel állt ahhoz, hogy mindenirányú érdeklődésem sikerrel kiirtsa, és talán néhány embernek köszönhetem mindössze, hogy ez végül nem így történt.

Olyan a ma iskolája, mint egy lomha gép, egy színtelen-szagtalan automata. Amikor én érettségiztem, internetkávézóba jártam még, mobiltelefont is csak utána kaptam, YouTube, Facebook hírét se hallottam, floppy lemezekkel szállítottam az adatokat, akkor még Románia nem volt EU-tag, az Egyesült Államok nem találkozott első fekete elnökével stb.

Röpke nyolc év alatt is olyan fontos változásokat éltünk meg, amelyek után az iskola nem képes loholni, és látszólag nem is törekszik rá. Visszaél a hatalmával: ha unalmas, ha rengeteg fölösleges információval nyaggat, ha épp emiatt keveset is ad, viszont kötelező jellegű. Minél inkább lemarad azonban, és minél inkább csak a kényszer miatt látogatott, annál igazabb lesz, ami az én esetemben, de már korábban is tükrözte a valóságot: hogy ez az intézmény egy lufi, egy olyan, mindenki által jól ismert, de elhallgatott üres monstrum, amit csak az autoritás tart fenn, és nem az igazi értéke.

Pedig igaza van Romsics Ignácnak, és mindenkinek, aki amellett sorakozik fel, hogy az oktatás a legfontosabb feladatunk. Románia nem bőkezű ebben a kérdésben sem, de talán nem is itt rejlik mindig a probléma gyökere. Talán csak a merevségből kellene feloldani. Például nem tartani ötven perces órákat, mert a videoklipen és gyorséttermen edzett diák már másként kezeli az időt, és nem is reggel héttől-nyolctól délutánig tartani őt fogva. Lehetséges, hogy a papucsállatkát tíz percben is bemutathatjuk, a Nagy Tábornokok névsora sem olyan fontos, az évszámok lajstroma még kevésbé. Ma nem az élő lexikonok, hanem az adatbázisok élő feldolgozóinak korában élünk. Karnyújtásnyira tőlünk minden információ: az okostelefonom például bármit, ami az interneten található, pillanatok alatt elszállít hozzám. Mindössze azt kell tudnom, hogy mit hol találok meg, és milyen információt hogyan kötök össze a másikkal. Kevesebb bemagolt adatra és több gondolkodásra van szükségünk – a mindennapok ezt követelik meg, feladata szerint pedig az iskola a mindennapokra készít fel.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!