Az igazi olimpia

2016. 09. 11. 14:18

Kire hasonlítunk jobban: egy mindenféle csodaszerrel felpumpált, utolérhetetlen félistenre, vagy pedig egy esendő, jól láthatóan sérült emberre, aki mégis megpróbál helytállni a szinte teljesíthetetlen kihívások közepette? Tasnádi-Sáhy Péter jegyzete.

 

Szerda óta tart a paralimpia Rióban, de nem mondhatnánk, hogy a nagy hírportálok éppen úgy vezető anyagokban követnék az eseményeket, eredményeket, mint a „rendes” olimpia esetében.
Ezzel együtt így is van legalább két történet, ami elérte az „egészséges” sajtó ingerküszöbét: Az egyik Marcia Malsar brazil paralimpikoné, aki az olimpiai lánggal a kezében elesett, de felállt, a másik pedig Marieke Vervoort, kerekesszékes londoni bajnoké, aki úgy nyilatkozott, Rio után él a belga törvények adta jogával, és eutanáziával vet véget degeneratív gerincbetegségéből eredő elviselhetetlen fájdalmainak.
Mindkettő jól dekódolható élet-halál történet, éppen ezért bizonyára nem is kell elmagyarázni, miért tudtak átjutni a közöny sűrű falán, de ahhoz láthatóan ezek is gyengék, hogy a paralimpiai mozgalom iránt megnöveljék az érdeklődést, még a NOB elnökének sem sikerült úgy szerveznie sűrű programját, hogy részt vegyen a megnyitón.

Szerintem többről van itt szó, mint a jól ismert másság-iszonyról, jóllehet az is szerepet játszik legtöbbünk távolságtartásában, hiszen a paralimpikonok jól láthatóan különböznek tőlünk, sokkal egyszerűbb felfedezni a különbségeket köztük és köztünk, mint mondjuk egy ép „migráns” esetében (hacsak nem migráns paralimpikonról van szó, merthogy van ilyen is).
Ami viszont talán még a különbözőségeknél is jobban elborzaszt, az a hihetetlen hasonlóság. Gondoljunk csak bele, mi átlagemberek, mindennapi nyavalyáinkkal, kudarcainkkal, gyógyíthatatlan sebeinkkel, kire hasonlítunk jobban: egy mindenféle csodaszerrel felpumpált, utolérhetetlen félistenre, vagy pedig egy esendő, jól láthatóan sérült emberre, aki mégis megpróbál helytállni a szinte teljesíthetetlen kihívások közepette, vagy éppen olyan célt keres magának, ami után nem feladásként, hanem méltó befejezésként élheti meg a küzdelem végét.

Azt hiszem, a válasz egyértelmű, még ha nehéz is belátni, hiszen ki ne szeretne inkább egy Herkulest hősnek választani, vele azonosulni.
Most mégis itt van még néhány nap, amikor lehetőségünk van szembenézni önmagunkkal, és átengedni magunkat egy másfajta, és talán a mai világban sokkal szükségesebb, gyógyítóbb hőskultusznak.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!