Az elnök elköszönt

2011. 03. 20. 18:31„Az íróra Erdélyben 1989 előtt, akarta vagy nem akarta, egyfajta közéleti szerep is hárult. 1989 decemberében amikor összeomlott a diktatúra, az írók voltak azok, akiket a saját közösségük hiteles személynek tekintett, ezért természetes, hogy ők vállalták el, rájuk hárult, hogy egy érdekvédelmi szövetséget megalakítsanak. Az írók vezető szerepet vállaltak azokban a napokban, hetekben, hónapokban. Akkor nem években mérték minálunk az időt, hanem szinte napokban, rövid órákban. Később ki-ki visszatért eredeti hivatásához. Nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan. Ha ma körülnézek, kevesen vannak még, akik hozzám hasonlóan ragaszkodnak a politikához. Ma már én sem ragaszkodom hozzá. Tizennyolc évi RMDSz elnökösködés után úgy döntöttem - és én döntöttem! -, hogy nem próbálkozom újabb mandátummal, viszont a politikából egyik napról a másikra nem léphetek ki. Egyelőre a román kormányból sem, mert azt gondolom, hogy kötelességem azt a tapasztalatot, azt a tudást, amivel rendelkezem nem csak megtartani, hanem tovább adni, és ez nem megy egyik napról a másikra. Husz-huszonegy esztendővel ezelőtt elég szokványos volt, az hogy íróember, alkotó értelmiségi politikussá vedlik át. Ma pedig éppen ez az, ami teljesen szokatlan, Nem tudom, hogy jó-e? Jó-e az hogy minálunk is ilyen gyorsan végbement egy munkamegosztás. Kitermeltük a hivatásos politikust, azt, akinek mestersége és szakmája a politika. Azt hiszem, hogy nem tudok hivatásos, megélhetési politikussá válni. Én még annak a romantikus vállalásnak vagyok a példája, amire két évtizeddel ezelőtt rákényszerültünk. Az az igazság, hogy a mi kultúránkban van ennek hagyománya is. Rögtön Petőfi Sándor jut eszünkbe, vagy Mikszáth Kálmán. Rá, Mikszáthra nem azért emlékezünk szeretettel, mert országgyűlési képviselő volt; más erényeit tudjuk, tartjuk számon. Ady Endre publicisztikai hevületére, haragjára és indulatára viszont örömmel gondolunk vissza. Mikszáth pedig jól kamatoztatta, amit az Országgyűlésben éles szemmel meglátott. (Salgótarján, Szerdatársaság, irodalmi párbeszélgetés, 2011. február 16.)

Nem tudom, volt-e elnök, magyar talán nem volt, aki lemondott, nem indult újra akkor, amikor a zászló (mellette a zászlónk is) neki lengedezett. Most már van, úgy hívják Markó Béla. A többi elnök, mind akkor is indulgatott, amikor még vagy már zászlója se volt, eztán mégis.
Nem tudom, volt-e elnök, magyar, aki sikeres volt, és lemondott volna? Mondván, akkor mosat lemondok. Így! Na nem a sikerről, hanem arról az eszközről (tegyük idézőjelbe: „eszközről”), ami sikerre vitte. Nem volt ilyen.

Markó Béla, költő, visszajött, jövögetett már közben is, verseket, könyveket írt néhány éve megint; elege lett az értelmiségi felelősséget felülíró (alulíró) politizálásból, a politikusi létből. Ment és jött, jött és ment, hogy ember maradhasson, és maradt.
Igaz, csak tizennyolc év után, és még (mindig) nem egészen. Több ilyen
politikus nincs, több ilyen értelmiségi sincs. Költő se, mind belepusztult ebbe> értelmiségi legyek, vagy politikus, őszinte ember legyek, vagy gazember? Esetleg őszinte és igaz gazember. Markó aztán egyik se lett. Nem is pusztulhatott bele egyikbe se. Jövögetett egy ideje kifelé ebből.
Markó Béla eddig sem volt távol. Visszajött egy szonettben, egy haikuban, valamilyen (számára) zárt karakterben (karakterben, ha mondom), de mindig visszajött, és most itt van.

Nem olyan rég ezt mondta Budapesten: „Az utóbbi években rá kellett jönnöm arra, hogy az eredeti hivatásomat odahagyni elég nagy mulasztás volt. Ez az én személyes mulasztásom, nem biztos, hogy másoknak ugyanilyen hiányérzetük van. Azt is valamiféle, nem nosztalgiával, de szkepszissel kell konstatálnom, hogy a politikában lassan-lassan utolsó mohikán leszek, ami az írói, illetve általában az értelmiségi alapállást illeti. Szeretném magamról azt hinni, hogy értelmiségiként vagyok még mindig politikus.”

Nem isten, nem püspök, költő.




Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!