Az apa vétkei…

Elmentem apám háborús bűneinek színhelyére is abba a városba, amelyet ma román nyelven Oradeanak hívnak, akkor Nagyvárad volt a neve. Ott találkoztam néhány zsidó túlélővel, akik megmutatták nekem az egykori gettót. Les Gapay írása a Los Angeles Times 2012. május 6-i száma alapján.

Nemrég egyik barátom életmű díjat kapott, és emiatt újra elkezdtem a holokausztról gondolkodni, ami egyébként soha nem szűnt meg foglalkoztatni az elmúlt huszonkét évben.
Randolph L. Braham és én barátként furcsa párt alkotunk, mert a szüleink a holokauszt két különböző oldalán álltak. A nekem szóló elektronikus üzeneteit az elmúlt húsz évben mindig úgy írta alá: „Randy”, de én tisztelettudóan Braham professzornak szólítottam. Braham a politikai tudományok nagytekintélyű professzora a New York City University Graduate Center-ben, ugyanott a Holokauszt Tanulmányok Rosenthal Központjának az igazgatója, valamint több mint hatvan, a holokausztról szóló könyv szerzője. Szüleit és sok rokonát megölték – pontosabban, hidegvérrel meggyilkolták – Észak-Erdélyben a vészkorszakban, ami a második világháború idején Magyarország része volt. Õ maga munkaszolgálatos volt a háború alatt.
Ezzel szemben az én néhai apám a holokauszt elkövetőinek egyike volt Magyarországon. Gyapay Lászlónak hívták, és egy erdélyi nagyváros polgármestere volt a háború alatt. 1944-ben felállította a gettót, ahol a zsidóknak élniük kellett. Összesen 36 ezer zsidót hurcoltak el nagyváradról és környékéről Auschwitzba, ahol a legtöbben közülük meghaltak. Apámat 1946-ban zsidóellenes háborús bűnökért a távollétében életfogytiglani börtönre ítélték. Én azonban semmit sem tudtam a múltjáról. Montanában nőttem fel, ott telepedtünk le, miután öt és fél évig nyugatnémetországi menekülttáborokban éltünk.
Csak az 1987-es válóperem után kezdett foglalkoztatni, ki is vagyok én tulajdonképpen, és a kutatás eredményeképpen tudtam meg az igazságot apámról. 1990-ben Magyarországra utaztam, ahol rég nem látott rokonok és anyám egyik régi barátja beszélt nekem apám szerepéről a háború idején. Azt követően elkezdtem nyomozni, hogy minél többet megtudjak a tetteiről.
Miután Braham egyik könyvében utalást találtam apámra 1991-ben, felhívtam őt New Yorkban. Meglepte a hívásom, de nagyon kedves és segítőkész volt, javasolta, hogy olvassam el más könyveit is, többek között azt, amelyben apám és más háborús bűnösök ítéletéről volt szó. Az elmúlt évek során különféle dokumentumokat küldött nekem, és időnként angolra fordította azokat, ha kellett.
Aggódott, hogy ezek a felfedezések milyen hatással lesznek rám, ezért a következő tanáccsal látott el: „Úgy kell tenned, ahogyan én teszek” – mondta. Úgy kezeld a kutatásokat, mint egy sebész, aki a saját édesanyján végez sürgősségi műtétet. Nem engedheted meg magadnak, hogy személyesen belemélyedj.”
Nehéz volt ezt a tanácsot megfogadni, különösen miután elkezdtem magyar holokauszt-túlélőkkel beszélgetni New Yorkban és Európában, olyanokkal, akik emlékeztek apámra. Egyikük beszélt egy kiállításról, ahol apám nevét is megemlítették a budapesti zsidó múzeumban. Egy házaspár elmondta, hogy a váradi gettónak nagyon rossz híre volt, egyike volt a legrosszabbaknak Magyarországon. Mások személy szerint apámat okolták azért, ami a velük a gettóban, majd Auschwitzban történt.
Elmentem apám háborús bűneinek színhelyére is abba a városba, amelyet ma román nyelven Oradeanak hívnak, akkor Nagyvárad volt a neve. Ott találkoztam néhány zsidó túlélővel, akik megmutatták nekem az egykori gettót, többek között azokat a helyiségeket, ahol azokat a zsidókat kínozták, akikről azt gondolták, hogy értékeket rejtegettek. Auschwitzban pedig láttam a barakkokat és a priccseket, ahol az általam meginterjúvolt túlélők „laktak.”
Amikor az 1990-es évek elején először írtam ezekről az élményeimről, a volt feleségem és a két lányom támogattak, de a három bátyám akkortól fogva nem szólt hozzám. Magyarországi rokonaim egyik fele kitagadott, a másik fele felajánlotta a segítségét a további kutatásaimhoz.
Nagyon meghatott egyes holokauszt túlélők hozzáállása. 1992-ben levelet kaptam a Nobel-díjas Elie Wieseltől, aki megjegyezte, hogy én is, mint ő, rájöttem, hogy „az igazság haragjával úgy lehet megbirkózni, hogy szavakba foglaljuk.” Braham meghívott, hogy legyek a vendége a washingtoni Holokauszt Múzeum megnyitásán 1993-ban. Vele és a feleségével együtt hallgattuk Bill Clinton elnök és mások beszédeit.
Több túlélő, köztük Braham és Wiesel is, elmondta, hogy a holokauszt megrendítette Isten létezésébe vetett hitüket. Énrám viszont, aki belemélyedtem ezekbe a rémségekbe, olyan hatást gyakorolt, hogy több mint 30 év után visszatértem a római katolikus valláshoz. Miután felfedeztem apám titkos múltját, Kelet-Európa templomaiban és székesegyházaiban próbáltam e múlttal megbirkózni. Először azt kívántam, hogy Isten küldje pokolra az apámat a tetteiért, de egy pár év után imádkozni kezdtem a lelkéért, remélve, hogy bűnbocsánatot kért a halála előtt. Imádkoztam anyámért is, akinek apám cselekedeteiről alkotott véleményét soha nem ismertem.
Tavaly újra elolvastam Wiesel Night (Éjszaka) című, a holokausztról szóló visszaemlékezését. Elmondja, hogy a koncentrációs táborban tanúja volt néhány akasztásnak, olyan rabok kivégzésének, akik fegyvert rejtegettek, vagy szabotázs gyanújába kerültek. „Le a sapkákkal!” – kiáltotta a tábor vezetője mindegyik akasztás után, amit a többi rabnak végig kellett néznie. Tízezer sapka egyszerre került le a fejekről. Aztán, „Takarjátok be a fejeteket!” Valaki megkérdezte, hol van az Isten, amikor egy fiatal fiút akasztottak, s Wiesel egy belső hangot hallott, amely azt mondta: „ott lóg, azon az akasztófán.”
Nem sokkal azt követően, hogy ezt olvastam, Palm Desert-ben részt vettem egy nagypénteki istentiszteleten. Ahogy elnéztem a falon függő hatalmas feszületet, a keresztre feszített Krisztussal, Elie Wiesel szavai jutottak eszembe: „Le a sapkákkal!” „Takarjátok be a fejeteket!” Ott van az Isten, gondoltam, ott lóg azon a fakereszten. És akkor elmondtam egy imát a nagyváradi zsidókért, de éreztem, hogy nincs is rá szükség. Ha van Isten az égben, akkor ők ott vannak az oldalán.